Hamarosan megjelenik Száraz Miklós György legújabb könyve, a várnegyed történelmét bemutató Legendás Budavár. A József Attila-díjas szerző regényei mellett évek óta ír a Kárpát-Medence múltjáról és jelenről, legyen mediterrán hangulatú Pécsről, a mítoszoktól áradó Dunáról, vagy hazánk legcsodásabb helyszíneiről és történeteiről.
Legújabb könyvének lapjain baljós jelek és jóslatok, régi krónikák babonás-misztikus leírásai, Árpádok, magyar Anjouk és Mátyás mesés palotái, török Buda legendái rejtélyes alagutai, agák és pasák elrejtett kincsei sorakoznak. „És egy sereg részlet egy sereg elfeledett 19. századi író emlékezéseiből. Meg sok-sok rövidhír – nevezzük őket színeseknek – az egykori, a száz-százötven évvel ezelőtti mindennapok eseményeiből. Villámcsapások, balesetek, bűntettek, apró-cseprő érdekességek pékekről, lakatosokról, arisztokratákról vagy éppen a Budába szerelmes Erzsébet királynéról.” A Legendás Budavár sorait olvasva a Vár csöndes utcái szinte megelevenednek. Ezt segíti az a körülbelül 230 kép, amelyek közül a legújabb is több mint 80 éves, de számos olyan is akad, amit az 1850-es és 1860-as években készítettek, és még soha nem jelent meg nyomtatásban. Az alábbi beleolvasónak köszönhetően, most mi is megkezdhetjük a sétát várnegyed legendás sikátoraiban, terein, utcáin, lépcsőin.
BEVEZETŐ
Buda egét szörnyű károgással hollók seregei lepték el. Csőrükkel egymásnak estek, fekete tollukat tépték, testüket felhasogatták, megültek a királyi palota tetején, melynek fedelei kiömlő vérüktől piroslottak. Meg is halt a király, alig egy hónapig uralkodott, és ugyan Visegrád várában halt meg, ám a gyilkos kard a budai palotában sújtott le a koponyájára – így számol be Magyar Krónikájában Thuróczy János az Anjouk durazzói ágából származó Kis Károly 1385. december 31-i, székesfehérvári koronázását követő eseményekről.
Hunyadi Mátyás halálakor a Duna megáradt – írja Antonio Bonfini, a király történetírója –, és a budai királyi vadaskert oroszlánjai azon a napon kimúltak. Budán hollót, a Corvinus-ház címerének madarát, egyet sem láttak, míg Fehérváron, a magyar királyok temetkezőhelyén seregnyi holló károgott. Ebből is mindenki sejthette a király halálát.
Baljós előjelek 1540-ben, Szapolyai János halála előtt is mutatkoztak. A király titkára naplójában beszámol arról a vasárnapi istentiszteletről, mely a budavári Nagyboldogasszony-templomban zajlott, és ami talán „Öreg János király” utolsó budai miséje volt. A várandós királyné, Izabella rosszul érezte magát, ezért nem várta meg a mise végét, udvarhölgyei kíséretében visszatért a palotába. Amikor a szertartás befejeződött, és a beteg uralkodó kifelé indult a templomból, a gyertyák egyszerre kialudtak, anélkül, hogy a legkisebb szellő támadt volna. A király mindezt nem látta, mert már kilépett a templomból, és nem is szóltak neki, mert sajnálták, hiszen amúgy is búslakodott, és nyavalyás volt. „Megháborodánk ez nagy csuda dolgon, hallám is vala hátam megett mondani: bizony végünk nekünk.” Mindenki érezte, hogy a gonosz tünemény bajt jelent: és egy év múlva Buda valóban kardcsapás nélkül a töröké lett.
Vészjósló eseményekben nem szűkölködött 1578 hosszú, aszályos tavasza sem. Kétfejű bikaborjú született, Szokoli Musztafa pasát pedig rémálmok gyötörték, melyekben a Duna sárosan hömpölygő árja elsodorta egész Budát. Egy mohamedánból kereszténnyé lett pap tüzes üstököst jövendölt, és az égi büntetés május 19-én, pünkösdhétfőn meg is érkezett. Délután sötét fellegek gyülekeztek az égbolton, majd órákon át mennydörgés görgött, robajlott a hegyek fölött. A budai kertészek és szőlősgazdák először megörültek, aztán rémülten húzódtak házaikba. A krónikás Szamosközy István így ír erről. „Nappal három órakor nagy setét felhő kezde lenni, tarta mind napestig, azután erős dörgés, csattogás, villámlás. Vala egy torony az várba Zsigmond palotája mellett, kinek Címer torony volt neve. Számtalan sok porral volt rakva. Ez tornyot éjfélkor megütötte az mennykű. Nagy fényességgel jött az kű alá, mint egy lámpás – ez tornyot és az mellette való palotákat mind elhánta vala.” Nürnbergben és más nyugat-európai városokban röplapok jelentek meg a budai pünkösdhétfő szörnyű eseményeiről: földrengésről, mennykőről, szélviharról. A beszámolók kielégíteni igyekeztek a hírekre éhes polgárok kíváncsiságát, ugyanakkor intelemül szolgáltak „minden biztonságban élő, bűnbánatra kész jámbor keresztény számára”.
Schulhof Izsák, a prágai születésű budai rabbi szerint 1683/84 telén dögvész támadt Budán, és baljós jelek sokasága ijesztette a város török lakóit. Többször is megesett, hogy a kapuőrök virradatkor tárva-nyitva találták a kaput, a hidak láncai földig le voltak engedve, a hidak leeresztve, zárak és lakatok a földön. A törökök ezt rossz jelként értelmezték, és „elgyávult a szívük”. Előfordult – írja a tudós rabbi, a Megillát Ofen (Budai krónika) szerzője –, hogy sok ezer furcsa kinézetű, különös rikoltású madár röpködött a város fölött, elijesztve a honos madarakat. Máskor a források vizében, de még a Dunában is férgek nyüzsögtek, és „aki vizet akart meríteni korsójába, annak tele lett az edénye kígyóval és skorpióval”.
l, aki Szűz Mária valamelyik ünnepén kezdi az ostromot. A hiedelem alapjául állítólag a BVDA név betűiből összeállított mondat szolgált: Budam Virginis Dabit Auxilium, Budának a Szűz nyújt segítséget. Mások szerint XI. Ince pápa, a törökellenes Szent Liga összekovácsolója fogalmazta meg, hogy Buda neve rövidítés: Beata Virgo Dabit Auxilium (a Boldogságos Szűz nyújt segítséget). A Nagyboldogasszony-templom egyik legendája szerint a Budai Vár török kézre jutásakor a Szűz szobrát elfalazták, és az a hódoltság közel százötven éve alatt háborítatlanul bújt meg a rejtekhelyén. Ám az 1686-os ostromban, amikor a lőportár felrobbanásakor megrázkódott a föld, és a Duna vize is kicsapott a medréből, leomlott a fal, és a dzsámivá alakított Nagyboldogasszony-templomban imádkozó törökök elszörnyedve látták feltűnni az omladék résében Magyarország védasszonyát, Máriát. (A legenda feltehetően a Mária-kultuszban gyökerezhet.)
„Vajjon s mikor lészön jó Budában lakásom?” – kérdezi Huszt várában Bornemisza Péter 1555 körül, alig tizenöt évvel Buda eleste után. És milyen sokan kérdezhették ugyanezt egészen addig, míg majd 1824-ben Kisfaludy Károly azt nem feleli a több évszázados kérdésre: „Él magyar, áll Buda még!”. Mert attól fogva, hogy IV. Béla várat építtet a Budai Várhegyen, ez a szabálytalan domb és fennsíkja összenő az ország sorsával, misztikus földdarabbá válik, s a változó korok magyarjainak szemében és emlékezetében különös jelentőségre tesz szert. (Ezt fogalmazza meg 1917-ben megjelent regényében – A Szent Hegy – Surányi Miklós is: „olyan ez a hegy, mint a jeruzsálemi templom magaslata (…), mint az olajfák hegye”.)
Léteznek örök városok, melyeket ha olykor kifosztottak, felégettek is, az élet folytonossága sosem szűnt meg bennük. És léteznek feltámadó városok, melyeket elpusztítanak, üszkös romjaik közt nem marad túlélő, aztán mégis új életre kelnek. Budapest az utóbbiak közé tartozik. A három város, amiből létrejött – Óbuda, Pest és Buda –, a történelem folyamán legalább egyszer mind elpusztult és kihalt. Néha évtizedek, máskor évszázadok teltek el, míg a romokon újra városi élet virágzott.
A mai Budapest területén az első városias települést a Krisztus előtti 3. évszázad táján a kelta eraviszkuszok hozták létre a mai Gellért-hegyen (amit a magyar honfoglalás után Pesti Öreghegynek vagy Kelen-hegynek hívnak). Azért ott, mert szerették a jól védhető magaslatokat, másrészt a hely kedvez a komppal, ladikkal történő átkelésnek, hiszen a Duna a sziklahegy lábánál összeszűkülni kényszerül, és bár a sodrás erős, a túlpart szinte kőhajításnyira van. Valamivel később, a Krisztus születése utáni 1. évszázad elején Róma – az augustusi végrendeletnek megfelelően – megszállta a mai Dunántúlt, kitolta a birodalom határait „a Danubius folyó partjáig”. Aquincum, amely ma Óbudához tartozik, 106-ban már a római Pannonia Inferior tartomány fővárosa.
Kétszáz év múltán Pannónia határait szarmata támadások érik, vandálok, kvádok újabb és újabb rohama feszül a dunai limesnek. 401-ben Alarik gót király vonul át népével Pannónián Itália felé, majd 433-ban Róma átengedi a terület nagy részét a hunoknak. Attila hunjai után a népvándorlás hullámaiban gótok, herulok, gepidák, longobárdok, avarok özönlik el a Kárpát-medencét. Továbbmennek vagy felmorzsolódnak a harcokban, felszívódnak az utánuk érkezőkben. Az avarok két évszázadát követően a honfoglaló magyarok veszik birtokba a medencét.
A legrégibb magyar településmag Óbuda, eredeti nevén csak Buda, ami Aquincum római légiótábora helyén jött létre, és a 9. század végétől a honfoglaló magyarok egyik fejedelmi szálláshelye. A mai Budapest környéke a honfoglalók számára is kulcsfontosságú terület, ugyanazért, amiért a keltáknak és a rómaiaknak. A földrajzi elhelyezkedés és a víz miatt. Aquincum, Pest és Buda a Kárpát-medence központi helyei. Nyugat és Kelet, a hegyvidék és a síkság határán, egy északnyugatról délkeletnek tartó hatalmas folyó két partján. A hömpölygő, nagy folyón való átkeléshez sok-sok kilométerrel délebbre és északabbra sem találni kedvezőbb természeti feltételeket. A védekező rómaiak a barbárok átkelőhelyét zárták le, a honfoglalók az átkelőt vették birtokba. Ezzel magyarázható, hogy a honfoglalást követő első századokban Óbudának és a megyeri rév környékének nagyobb települési jelentősége volt, mint Pestnek vagy a későbbi Budának.
Kézai krónikája szerint a Szkítiában lakó hunok az Úr hétszázadik esztendejében egybegyülekezve vezéreket választottak, köztük Bendegúz fiait, Attilát és Budát. A testvérek elfoglalták Pannóniát, dicső hadjáratokat vezettek, majd viszály támadt köztük, és Attila (a „földkerekség réme”, „isten ostora”) Sicambriában megölte a testvérét. Buda egyik bűne az lett volna, hogy míg Attila nyugaton harcolt, addig ő a hun székvárost, Sicambriát a maga nevéről neveztette el. Attila, miután testvére holttestét a Dunába dobatta, elrendelte, hogy a várost Attila (Ethele) fővárosának nevezzék. A megrettent germánok attól fogva valóban Eccylburgnak nevezték a várost, a hunok és magyarok azonban nem törődtek a tilalommal, és Óbudának nevezik mind a mai napig.
A régi Budának a honfoglaláskor nagyobb jelentősége volt, mint Pestnek vagy a későbbi Budának. Kurszán (a Kündü, a főfejedelem fia) is ezt a helyet, a Kárpát-medence természetes központját, a régi Budát (a mai Óbudát) választotta székhelyül. Kurszán halála után az Árpádok új székhelyet kerestek: Fehérvárt és Esztergomot. Az Árpádok keresztény királyságának megalapításakor a régi Buda (a mai Óbuda, Sicambria, Etzelburg, Urbs Attilae) nem lett sem királyi, sem vármegyei, sem püspöki székhely. Aztán eltelt két-háromszáz év, és a Duna menti központ feltámadt. Ahogy a kitűnő történész, Györffy György írja: „fekvése elkerülhetetlenül magával hozta, hogy az ország székhelye ismét Buda legyen”.
IV. Béla egyik, 1243-ban kelt oklevelében bukkanunk rá először az elnevezésre: Vetus Buda. Az addig egyszerűen Budának nevezett Óbudát először „öregezik le”. Nem kérdés, hogy azért, mert létezik egy újabb, „fiatal” Buda. A mai Várat sokáig sokféleképpen nevezték. Volt egyszerűen Buda vagy Budai Újhegy (Novi Montis Budensis) – de hívták Pest várának vagy pesti újhegyi várnak (Castrum Novi Montis Pestiensis) is.
Joggal csodálkozhatunk, és tehetjük fel a kérdést: hogy kerül ide Pest? Hogy kerül át a bal parti mocsaras, homokos, szigetekkel tarkított síkról a hegyes-völgyes jobb partra? A válasz logikus és egyszerű. A lakói előbb lassan szivárogva, később uralkodói szándékból, telepítéssel kerülnek át a szemközti partra.
A 11–12. században Pest élénk kereskedőváros, számottevő rabszolgapiaccal. Lakosai részben magyarok, de főleg szaracénnak is mondott mohamedánok: arabok, bolgárok. (A német ajkú telepeseket majd II. Endre hívja ide 1230 táján.) Szemközt, a túlparton, a mai Várhegy déli lábánál kicsiny, de forgalmas település található, kínálkozó hely az összeszűkülő folyón történő átkeléshez. A rév Pesthez tartozik, annak a filiáléja. A Várhegy eleinte lakatlan, gidres-gödrös, barlangos fennsíkját bozót borítja. Majd csak a 11. század vége felé kezd benépesülni. Leginkább Pest szőlőmunkásai kelnek át a folyón, és fél évszázad alatt a mai Bécsi kaputól a Tabánig művelés alá veszik a lejtőket és a fennsíkot. Ez még nem Buda – hol van még a későbbi vár, város és királyi palota!? –, ez még csak a túlpartra kiterjeszkedő Pest. A neve is Pest Minor, Kispest.
Egy város nem csak kő, beton és üveg, nem csak házak, utcák és terek, és nem is csak a lakói. Egy város szellem és lélek is. A história tényeinél is időtállóbb mondák, mesék, hiedelmek. A múlt naiv kutatói nem csak Budáról és Óbudáról, hanem Ős-Budáról is tudnak. Egy elpusztított városról, melyet már a honfoglalók is megörököltek szkítáktól, hunoktól, avaroktól, és ami egyszerre volt hatalmi és szellemi központ. Három helyen is felfedezni vélik ezt a hajdani fejedelmi fővárost, így hát elméletben létezett egykor egy pomázi, pilismaróti és budakalászi Ős-Buda is. Eme harmadik Budának a kétszáz évvel ezelőtti „felfedezése” a különben lelkes és jószándékú, de őstörténeti és nyelvészeti kérdésekben fölöttébb dilettáns Horvát István „érdeme”. Állítólag Szent Margit egyik legendájából merített ihletet, a latin szövegben rábukkanva a Nova Budae elnevezésre. Ebből arra következtetett, hogy (Buda és Vetus Buda, vagyis Óbuda mellett) létezett egy harmadik Buda is, Új-Buda, melyet talán Budaújlaknak hívtak. (A magyar Margit-legendában is előbukkan az elnevezés, említve egy jámbor vitézt, aki „lakozik vala Óbudán és vala Béla király képében való bíró a Nagy-, avagy Újbudában”.) Az elméletet később többen is fejlesztgették, sokan a budaújlaki várat és Új-Budát azonosítani vélték a Nibelung-énekben is emlegetett Etzilburggal, Attila várával.
Nekem különben tetszene az elmélet, szívesen eljátszanék a gondolattal, hogy a szépséges Krimhilda itt, Óbuda táján heverészett Attila nyoszolyáján, és hogy itt estek azok az események, melyekről Márton László (friss Nibelung-fordításának egyik jegyzetében) így ír: „A felgyújtott nagyteremben zajló eseménysor a világirodalom legborzalmasabb jelenetei közé tartozik, nem utolsósorban sokrétűsége és nagyszabású volta miatt. Mai szemmel nézve egyesíti a fekete romantika vérhömpölygetését a posztmodern katasztrofista vagy totális háborús víziókkal.” Ismétlem, szeretnék hinni Attila Sicambriájában, de mit tehetek, ha a tudósok csak két Buda létezését ismerik el: ÓBudáét és a budai várhegyen IV. Béla által alapított Budáét.
IV. Béla Budájának első lakói a régi Buda, vagyis a mai Óbuda magyar, valamint Pest magyar és német áttelepített lakosai lehetnek. Sok történész állítja, hogy Pest vezető német családjai mind átköltöznek: ők azok, akik viszik magukkal Pest német nevét (Ofen), és viszik a város háromtornyos pecsétjét is. (A most már alárendelt Pesté az egytornyos pecsét lesz.) Az új várost a Várhegyen közkeletű nevén Budának hívják (hiszen mindig is az óbudai Buda része volt), miközben a város tanácsa egészen a középkor végéig hivatalosan a Pest-Újhegyi Vár tanácsának titulálja magát.
A magyar névadás magyarázata is hasonló.
Az Aquincum helyén létezett régi Buda a 12–13. század fordulóján már egyértelműen a keresztény királyság egyik központja. Árpád-házi királyaink rendszeresen itt, aquincum-budai rezidenciájukon bíráskodtak, intéztek államügyeket, ünnepelték meg a nagyböjtöt (és nem a székesfehérvári vagy esztergomi palotájukban). Ez a budai királyi birtokközpont nagy területű volt, hozzátartozott a forrásokban gazdag későbbi Fel- és Alhévíz – és a majdani Várhegy területe is. Ez is magyarázza, hogy olyan magától értetődőn vándorolt át a Buda név IV. Béla (újabb) Budájára.
Az új Buda a Várhegyen nagyon is tervszerűen épült. Az egész fennsíkot fallal kerítették körül, több építési szakaszban, itt-ott nemcsak egyre szélesebb és magasabb falakat rakva, hanem tágítva is a védendő területet. Egy 1276-os oklevélből ismerjük az átgondolt építkezés egyik apró bizonyítékát: eszerint az örökös nélkül meghalt pesti polgárok vagyonának kétharmad részét a vár építésére kell fordítani. Egy másik iratból azt tudjuk meg, hogy Buda főtemploma, a Máriavagy Nagyboldogasszony-templom 1255-ben már áll, még ha építése tart is. 1269-ben már biztosan befejeződött a háromhajós templom építése. Béla 1249- ben az esztergomi érseknek adományozza az esztergomi királyi rezidenciát, ami azt jelenti, hogy a budai királyi rezidencia nemcsak hogy létezik, de beköltözhető. Ez mindenképpen nagyszabású épületeket feltételez, palotát, várfalakat, tornyokat és bástyákat, vagyis kiépült védműveket, ugyanakkor szolgáló falvak egész hálózatát is. Vagyis 1249-ben, a tatárjárás után nyolc évvel Buda készen áll a magyar uralkodó fogadására.
De vajon hol volt ez a palota?
Történészek és régészek sokáig vitatkoztak a korai királyi palota elhelyezkedésén. Némelyikük úgy tartotta, hogy már IV. Béla is a fennsík déli, elkeskenyedő, legalacsonyabb részén építkezett, ott, ahol a mai, leginkább kaszárnyára hasonlító, hatalmas palotaegyüttes is található. Szerintük a királyi rezidencia az első pillanattól elkülönült a szintén várszerűen erődített polgárvárostól. Ma már tudjuk, hogy Béla és az Árpád-házi királyok első, korai budai palotája a fennsík északi részén, a polgárváros falain belül – a magyarok városrészében – helyezkedett el (a mai Táncsics utca könyökhajlatában). A város északi kapuján érkező figyelmét bizonyára nyomban felkeltette az alacsonyabb házak fölé magasodó, hatalmas királyi épület, a Magna Curia (németül Kammerhof).
Nagyjából 1250-től az okleveles anyagban felváltva találkozhatunk a IV. Béla alapította váras várost említve a Pest és a Buda elnevezéssel. A történész ebből arra következtet, hogy az új település benépesedése két fő forrásból táplálkozott: a telepesek egy része a Buda nevet hozta magával az évtizedek óta királyi székhelyként is létező eredeti Budáról (a mai Óbudáról), a másik része a Pest nevet hozta magával (a túlparti, immár németesedő Pestről). Ahogy Zolnay László tömören összefoglalja: az első réteg főleg magyar etnikumú udvari nép, a másik pesti német polgár.
Elnevezés, etnikum és jogállás kettőssége tükröződik az új Buda város- és társadalomszerkezetében is. Castrum vagy civitas? Királyok vára (palotával, kormányzati és bíráskodási intézményekkel, pénzverdével) vagy polgárok vára (piacokkal, plébániákkal, városházzal)? A kettősség megmutatkozik a város vezetésében is. Buda városbírói tisztét nem a polgárok választott bírái, hanem kinevezett királyi rektorok viselték, akik egy személyben várkapitányok is voltak. A város magisztrátusát a várkaptány és a polgárok által választott tizenkét esküdt alkotta. Vagyis amíg a királyi udvar a várnak nevezett város falai közt volt, amíg vár és város egységet alkotott, addig nem az udvart rendelték a város alá, hanem a várost az udvar alá.
Az uralkodói óvatosság indokoltnak tűnhet, hiszen az első magyar Anjou, a nápolyi születésű Károly Róbert öt éven át, 1302-től 1307-ig képtelen volt bejutni budai palotájába. A polgárok nem nyitottak neki kaput, ostromló hadait pedig visszaverték. Később aztán a király „hálája” sem maradt el. Miután csel, ármány és némi árulás eredményeként mégis hívei birtokába jutott a város (és benne a királyi palota), akkor a Vencel-párti budai esküdtek közül párat lemészároltak, néhányat pedig lovak farkához köttetve vonszoltak végig a város utcáin.
Castrum és civitas majd csak a 14. század derekán-végén különül el. Számos történész szerint ez is jelzi, hogy a királyi rezidencia délre költözik, kihurcolkodik Buda városából. Az 1300-as évek derekán Nagy Lajos Visegrádról végleg Budára telepíti udvarát, és elkezdi építtetni a déli nagy palotaegyüttest, melynek épületei közül az egyik első és talán legnevezetesebb a Lajos testvéréről, István hercegről elnevezett, hatalmas lakótorony. Amikor halála előtt, 1382-ben eladományozza a Magna Curiát, akkor az új palota már bizonyosan lakható.
A várhegyi polgárvárosnak két piaca van. Egyik északon, a magyarok 1250 körül épített, Szent Magdolnának ajánlott temploma körül. Itt tartják a szombati heti vásárokat, ezért a városrész neve Szombathely (locus fori sabbati), kapuja pedig Szombat kapu. A 14. század első feléig ez a város fő piaca. A másik piac a Szent Miklós dömés kolostortól és a mai Szentháromság utcától délre elterülő nagy térség, benne az általunk ismert Dísz térrel, egészen a mai Szent György tér északi pereméig. Ez lényegében a Várhegy fennsíkjának a közepe, amit elsősorban Pest német polgárai népesítenek be. A 14. században Szent Györgynek címzett templom épül itt, ezért a város neve Szent György-piac. A hatalmas térség északi része a középkor végére beépül. Ez a városrész a leggazdagabb polgárok lakóhelye, a város politikai és gazdasági központja. Itt a városháza és a németek Nagyboldogasszony-temploma is. Ettől délebbre ismét magyarok élnek, és itt a korai Zsidó utca is, míg 1360 körül át nem helyezik északra.
Buda középkora igen rövid volt, háromszáz évig tartott, az alapítástól a török hódoltság kezdetéig, 1541-ig. A középkori városéletnek ez a háromszáz éve Buda aranykora, amikor a város falai közé idegen csak vendégként vagy fogolyként tehette be a lábát. Aztán jött a török hódoltság százötven éve, újabb és újabb ostromokban ágyúzták, törték, rombolták a falakat, lőportornyok és bástyák, templomok robbantak az égbe. Az 1686. évi ostromban, amikor a keresztény seregek visszavívták a várost, sok olyan épület is elpusztult, ami a török évszázadait átvészelte.
A 18. században megfékezhetetlen tüzek pusztították a várost. Az 1848–49. évi szabadságharc idején a magyar honvédsereg fővezére, Görgei Artúr ágyúztatta a falakat. Aztán megint száz év, és a második világháború vége felé, az 1944–45-ös ostromban a szovjet Vörös Hadsereg úgy bombázta, katyusázta rommá a Várat, hogy a falakon belül álló több száz épületből négy maradt úgyahogy épségben.
Az aranykor Budájából mégis elég sok megmaradt. A második világháborúban a 18–19. századi barokk és klasszicizmus semmisült meg, alatta pedig, az ijesztő és elkeserítő romok alatt, ott rejtőzött a középkor. Kapu- és ablakbélletek, boltozatok, falak, néha még freskók is. Az 1950-es és 1960-as években a műemlékvédő építészek és művészettörténészek lenyűgöző munkát végeztek: a földkerekség egyetlen megmaradt középkori magyar városát mentették meg.
Kiemelt kép: Fürjes Viktóra
Kapcsolódó cikk
„Nagyon szeretek visszatérni” – interjú Száraz Miklós Györggyel
Száraz Miklós György legújabb könyvét már kezükbe vehették az olvasók a Könyvfesztiválon. A Tibeti szél vadregény, főhőse elkalauzol minket a távoli, misztikus földre, ahol találni vél valamit, amit egész életében keresett. „Vágyom abba a világba, amiről nem tudom biztosan, hogy létezik, de biztosan tudom, hogy mindaddig megközelíthetetlen, míg én én vagyok.”
