Száraz Miklós György legújabb könyvét már kezükbe vehették az olvasók a Könyvfesztiválon. A Tibeti szél vadregény, főhőse elkalauzol minket a távoli, misztikus földre, ahol találni vél valamit, amit egész életében keresett. „Vágyom abba a világba, amiről nem tudom biztosan, hogy létezik, de biztosan tudom, hogy mindaddig megközelíthetetlen, míg én én vagyok.”
Mi indította el benned a „Tibeti szél” történetét? Volt egy esemény, élmény, ami miatt a misztikus Tibet köré épül a regény világa?
Történész-régész akartam lenni sokáig, az egyetemen is ilyesféle stúdiumokat hallgattam. És bár se történész, régész vagy levéltáros nem lettem, a történelem, a múlt mindig is érdekelt. Kisgyerekként is tudtam Tibetről, meg a tibeti „csodákról”, de nem vágytam oda, vagy a Himalájába. Nem gondoltam, hogy elérhető. Tibet misztikája és misztériumai, az a természetfeletti, ami ott természetes, az kit ne vonzana? Kit ne érdekelne? De ez kevés lett volna, viszont 2006 körül eljutottam Tibetbe, és az a mérhetetlenül grandiózus, ősi és civilizáció nélküli táj nagyon erős benyomást tett rám. Száz kilométereken át kősivatagok és homoksivatagok, szó szerint úttalan utakon bolyongtunk a kötelezően kettő terepjáróval. A táj önmagában is misztikus élményt kelt, még a kétkedő emberben is. A tibeti emberek is… nehéz megfelelő szót találni… megdöbbentett? ráébresztett valamire? … nagy hatással voltak rám. Mintha mind rokonom lenne. Nem igaz így, de közelít. Amíg elhaladnak melletted a szemedbe néznek, de nem állnak meg, nem bámulnak – mosolyognak. Megnéznek? Igen, néznek, hiszen messziről látszik, hogy idegen vagy, megnéznek, köszöntenek, mosolyognak. Nem fordulnak utánad, nem táncolnak körbe, nem csodálkoznak. Mintha éreztem volna a szeretetüket. És ettől én is nyomban szerettem őket. Valahogy ezek így együtt.
A kötet főszereplője Manszur bég, aki „Magyarisztánból” érkezve találkozik a tibeti kultúrával, amelyet oly régóta akar megismerni. Miért érdekes az ő karaktere?
Nekem az volt az egyik legizgalmasabb ebben az alakban, hogy irtó erős, megingathatatlan, sziklaszilárd. Elhatároz valamit, még szinte gyerekkorban, és onnantól kezdve ehhez tartja magát tűzön-vízen keresztül. Nyelvérzék, akaraterő, gyorsan tájékozódó, rendszerezni képes elme. A fizikuma is megvan ahhoz, hogy véghezvigye a küldetését. Húsz, harminc nyelvet is megtanulhatott volna, ha az a célja, ám ő azokat a nyelveket sajátította el, amik előrevitték a küldetésében. Addig tanult szláv nyelveket, amíg azt gondolta, hogy északról, Oroszország felől fogja megközelíteni Belső-Ázsiát. A másik legfontosabb képessége a lemondani tudás. Képes lemondani szinte bármiről, kényelemről, vagyonról, testiségről, nőről, szerelemről, barátságról, családról, gyerekről és hazáról, és mindeközben nem vigasztalja magát kábítószerrel, itallal, nem dohányzik, nem kártyázik. Minek él? Annak az elképzelt valaminek, amit kitalált, amire elhivatott, és utolsó leheletéig követi ezt a belső parancsot. Én ettől hihetetlen messze vagyok, ahogy az emberek óriási többsége is. Csodálhatom vagy elborzadhatok, vágyhatok bizonyos képességeire, de nem irigylem. Bennem nincs ilyenfajta makacsság, készség, képesség, tudás, hívhatjuk istenverésnek vagy istenáldásnak egyszerre. Ezért aztán nem is hagyhattam ebben az állapotban a főhőst....
A Tibet iránti érdeklődésedet ismerve felmerülhet az olvasóban, hogy valamilyen módon te is megjelensz a történetben. Ez így van?
Igen, persze, az író valamilyen módon mindig megjelenik. De ahogy kérdezed, úgy talán mégis inkább nemet mondanék. A legfontosabb talán, hogy bennem például nincs olyan makacs, mindenre elszánt akarás. Mondjuk magyarságkutatás iránti vágy. Érdekel a múlt, de nem akarok egy valamit, nincs felépített, vágyott teóriám, egyszerűen érdekel a múlt, és érdekelnek a ködképek is, az álomképek, mesék, legendák. Az utazás vágya sem hajt. Szeretek tekeregni, lődörögni, nem terv szerint haladni, hanem a véletlenre, a sorsra bízni magam, és nagyon szeretek visszatérni. Kifejezetten élvezem, ha egy megkedvelt helyen újra és újra hosszabban időzhetek. Tibetbe is vágyom vissza, de ez nem a zarándok vágya, hanem mert szívesen vinném magammal a szeretteimet vagy néhány közeli barátot. Aztán tizenhatodszor is Rómába megyek. Mert Róma meg otthonos, mondom szemtelenül, miközben nyilvánvalóan Budapestet se ismerem úgy, ahogy szeretném. De jól van ez így. Borgestől megkérdezték egyszer, hogy olvasta-e az Ulyssest, mire azt válaszolta, hogy igen, elég sokat olvasott belőle, és nagyon tetszik neki. Ki meri mondani, hogy ismeri a regényt, ahogy a városát, Buenos Airest is ismeri, pedig tudja, hogy az utcái, terei, házai többségében nem járt. Úgy gondolom, nem is szeretném a világ minden helyét megismerni, nem azért, mert lehetetlen, hanem mert azzal nem nyernék, hanem inkább elveszítenék valamit. A Tibeti szél főhősei sem a „kedvtelésből utazók” típusába tartoznak, és nem is zarándokok. Keresők. Ők a keresők.
“Az időről mindig tudtam, hogy nyúlós és alattomos. Változékonyabb, mint az emberi jellem. Olyan, akár a kaméleon. Azt hittem, percek és órák tagolják. Hogy a hetekkel, hónapokkal, évekkel futok versenyt. Hát nem. Az idő nem kívül van, hanem bennünk. Az idő szagok és ízek. Érzések. Olyan érzések, amik egész életünkben velünk vannak. Gyakran évek vagy évtizedek távolából törnek ránk. Emlékek, benyomások. Egy barlang sötétje. Az eső dobolása a tetőn. A krumplicukor íze. Egy pofoné. A lelkifurdalásé. A becsapottságé. A vereségé. Ez az idő.”
Nagyon megfogott ez a részlet a könyvben, meg is álltam egy pillanatra, mert eszembe jutottak régi illatok, tárgyak, ízek a gyerekkoromból. A múltra visszagondolva mondj egy ízt, egy illatot, egy tárgyat, egy nevet és egy helyszínt, ami először eszedbe jut.
Ha nem irányítom, akkor olyasmik jutnak eszembe, amit valamelyik nap a postán várakozva tapasztaltam. Vártam a soromra, és a körüljárható üvegvitrinben kiállított bélyegeket és első napi borítékokat látva hirtelen elkapott az az érzés, ahogy nyolc-tíz évesen néztem otthon a bélyegeket. Egy-egy bélyeg rajza világokat nyitott meg. Bele lehetett feledkezni. Hirtelen előbújt az idő zugából az a koncentrált figyelem, amivel a pici papírdarabkákon látható, nagyon finom kidolgozású képeket bámultam. Világokat, koronás fejeket, állatokat, históriai jeleneteket, lepkéket. Meg a pecséteket. Távoli országok nevei, virágai. Pálmafák. Tevék. Olyan erővel támadt fel ez a régi-régi-régi érzés, hogy az idő felborult bennem. Szagot és csöndet és hangulatot hozott magával. Nagyon erősen. Most, ahogy beszélek róla, most nem idéződik fel. De akkor nagyon. Ha meg mégis irányítani próbálnám a múltidézést, és azt gondolnám, hogy a Tibetben töltött idő legyen a múlt kiválasztott darabkája, akkor az ekét húzó jakok képe és kerek csöngettyűik hangja ötlik fel először. A templomi tárgyak jakvaj-fénye. Minden jakvajas. De minden. Fénylik a jakvajtól. Mintha még a gyertyák lángjai is jakvajasak volnának. Meg a jakvaj szaga. Aztán a szelek sokféle zöreje, kaparászása jut eszembe. Vagy az éjszakák, ahogy holdas éjeken tükörcserepekként világít a sziklasivatag milliárd kövének felülete. Vagy amikor a Holtak mezején ráébredek, hogy amin lépdelek, a kövek közt látható valami, szövedék, az nem növényi anyag, hanem haj. Sok-sok évtized, sok-sok halott. A hajat nem eszik meg sem a farkasok, sem a keselyűk. Drámaian hangzik, de ott nem volt az.
A könyv egyszerűen elsodor, mint egy erős légáramlat. Mit szimbolizál a kötetben a szél?
Tibetben, ahol nincs fű, nincsenek lombok, cserjék sem, ahol gyakran végtelennek látszó kősivatagokban jár az ember, és nem észlel semmi mozgást, nincs jele az életnek, ott a szél az, ami a múló időre, az életre, a soha meg nem állapodó, örök változásra emlékeztet. Nem hullámzik fű, nem reszket falevél, az ég is gyakran felhőtlen. Csak a szél sutyorog, süvít, locsog, sóhajt. Aztán persze egy csermelyre bukkanunk, és a víz fut a kövek közt. Feltűnik az ég magasában egy keselyű. De gyakran semmi mozgás. Semmi látható mozgás nincs. A szél maga az állandó változás, ugyanakkor jelkép is, jelképe az örök változásnak. A karma szele hajtja tovább és tovább a létezést. De keresztény példákat is sorolhatunk. Szent Ferenc hogy is mondja? Magasztaljon téged, Uram, bátyánk, a Szél. Vagy János evangéliumában: „a szél zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová tart”.
Kinek ajánlod a könyvet?
Nem gondolkozom ezen. Nem ez én dolgom. Különben sem mindig tudom megítélni, hogy könnyű vagy nehéz olvasmány, amit írok. Az sem foglalkoztat, hogy melyik korosztály szeretheti akármelyik írásomat. Illetve ez annyiban mégis érdekes lehet, hogy tudom, egyre kevesebb az az olvasó, akit én jó olvasónak tartok, amilyennek esetleg önmagamat is vélem. Az olvasás nem valami magasabb rendű tudás, de tudás. Amit el kell sajátítani. Ha valaki nem tud olvasni, és nem szó szerint értem, hanem csak úgy, hogy nincs türelme hozzá, nem élvezi, tehát nem is szeretheti, annak biztosan nem jelentenek semmit a könyveim. Annak ajánlom, aki szeret és tud olvasni.
Kapcsolódó cikk
Ezeket az étkezési szokásokat érdemes eltanulni az Okinaván élőktől
Hamarosan itthon is megjelenik a Spiegel bestseller szerző, Prof. Dr. Andreas Michalsen Táplálkozás című könyve. Michalsen Németország egyik legismertebb táplálkozástudományi szakértője, aki a legfrissebb tudományos eredményekre és több évtizedes tapasztalatára hagyatkozva igyekszik elmesélni mindent az egészséges táplálkozásról. Könyvében emellett olyan érdekességekről is szót ejt, mint az Okinaván élők táplálkozása. Olvass bele a könyvbe!
