Karin Smirnoff nevét hamar megismerte a magyar olvasóközönség: sötét hangulatú, rendhagyó nyelvezetű trilógiájával az elmúlt években beszippantotta a skandináv irodalom rajongóit, jelenleg pedig Stieg Larsson világhírű Millennium-sorozatát folytatja. A PesText alkalmából Magyarországra látogató svéd szerzővel többek között erőszakról, művészetről és nyelvről beszélgettünk.
Karin Smirnoff idén a PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál egyik kiemelt vendége volt, ahol fordítója, Patat Bence kérdezte őt családi traumákkal, bonyolult kapcsolatokkal és erőszakkal teli könyveiről. Az Elmentem az öcsémhez című debütáló regény nálunk 2023-ban jelent meg, majd a következő években a különleges szerkesztésű és atmoszférájú trilógia másik két része is napvilágot látott a Scolar Kiadó gondozásában, legutóbb az Azután hazamentem.
Nem ez az egyetlen izgalmas alkotása ugyanakkor a szerzőnek. David Lagercrantz után ő folytatja Stieg Larsson világhírű Millennium-sorozatát: éppen mostanában került a boltok polcára a nyolcadik rész, A lány, aki az ördögtől sem fél.
Nem titok, hogy kanyargós út vezetett számodra az íróvá válásig: üzemeltettél streetfoodbüfét, dolgoztál újságíróként, fatermékgyárat igazgatsz. Aztán 2018-ban 54 évesen egyszer csak berobbantál a köztudatba a Jana Kippo-trilógia első részével (Elmentem az öcsémhez). Miért vártál eddig a publikálással?
Több különféle oka is volt, sok évig például a gyerekeim és más munkák élveztek prioritást az életemben. De mindig is írtam, már egészen fiatalkorom óta. Az írás tehát nem volt újdonság, viszont amikor felnőttek a gyerekeim, eldöntöttem, hogy ideje komolyan vennem. Azért vártam, mert ez egy magányos dolog.
Mint minden művészet: a festésbe is bele kell merülni, és muszáj benne egyedül lenni. Szerintem ez nem lehetséges, ha közben körülvesz a család, mert egyszerűen nem fair velük szemben. Próbáltam más alkotói tevékenységeket is korábban, de amikor lett rá lehetőségem, tudtam, hogy írással kell foglalkoznom, mert ez már régóta kísér az utamon.
Tudtad előre, hogy trilógia lesz ebből a történetből, amikor végre nekikezdtél?
Nem, azt sem tudtam igazából, hogy könyv lesz belőle. Egy egyetemi kreatívírás-képzés során született a szöveg, 50 éves korom körül ugyanis elhatároztam, hogy visszaülök az iskolapadba. Egy tanárom javasolta, hogy folytassam a sztorit, mert kíváncsi volt rá, mi lesz a főhősöm, Jana Kippo sorsa. Sok szabadidőm lett akkor, mert a családom fent volt északon, én pedig délen, így bőven adódott lehetőségem egyedül lenni. Amikor befejeztem az első részt, rájöttem, hogy még olyan sok mondanivalóm van. Miért ne írhatnék még egyet? Ugyanígy voltam aztán a második után is.
És mi a helyzet most? Hogy érzed, véget ért a sorozat?
Igazság szerint már el is kezdtem írni a negyedik kötetet. Bár ez most inkább egy mellékes projekt, mert annyi más dolgom is akad mostanság. De vissza-visszatérek hozzá, mert nagyon szeretek Jana Kippóról írni. Hiányzik nekem.
Mióta hordozod őt magadban? Az említett egyetemi kurzuson formálódott meg, vagy már korábban a fejedben volt?
Azt hiszem, ő ott született meg, de nemrég felfedeztem egy korábbi szövegemet, amit 25-30 éves korom körül írhattam, és a nyelv már akkor megvolt. Nem tudom, magyarul hogyan hangzik, de svédül nagyon dialektikus és tömör.
Patat Bence fordításában jól átjön, hogy nem mindennapi nyelvet működtetsz: az írásjelek közül csak pontot használsz, a tulajdonneveket egybeírod, nagybetűk nincsenek.
Bevallom, ez eredetileg abból fakad, hogy fiatalkoromban írógépet használtam, de nagyon rosszul ment a gépelés, ezért igyekeztem minden felesleges dologtól megszabadulni: vesszők, nagybetűk stb. Persze évtizedekkel később már más a helyzet, de innen indultam. Ami a tájnyelvet illeti, Svédország északi részén élek, és több ottani dialektust ismerek, mert a szüleim különböző helyekről származtak. A nyelvjárásokra is igaz, hogy ha nem használják őket, kihalnak.
Számomra kulturális szempontból fontos, hogy megőrizzük az északi nyelvet, így elkezdtem belevinni ezeket a változatokat az írásaimba. A mindennapi életben nem így beszélek. De egy-egy szóval és a nyelv hangzásával érzékeltetni akartam, hogy „igen, mi most fent vagyunk északon”.
Nem lehet könnyű dolga a fordítóknak a „Kippo-nyelvvel”, mégis számos helyen sikeres a trilógia Olaszországtól Anglián át Hollandiáig. Szoktál konzultálni a könyveidről?
Eleinte igen. Az egyik első fordítás az angol volt, és azt gondoltam, hogy ez majd szolgálhat mintaként a többi nyelv számára is. Szóval nagyon igyekeztem kommunikálni a fordítóval, aki persze semmiben nem értett velem egyet. Azt mondta, nem lehet így írni angolul. Ugyanez volt a némettel is, mert ott eleve minden főnevet nagybetűvel írnak, így ettől nem lehetett olyan könnyen megszabadulni. Később aztán elfoglaltabb lettem, és egyre inkább úgy voltam vele, hogy elvégre az ő nyelvükön kell működnie a szövegnek. Úgyhogy engedtem. A lényeg, hogy olvassák az emberek a könyveimet.
Márpedig olvassuk őket, nem is kevesen, és nem csak a különös nyelv miatt: hihetetlenül magával ragadó ez a sötét atmoszféra, és jók a karakterek is. Te szoktál gondolkodni azon, hogy mi a trilógia sikerének titka?
Persze, sokat agyaltam már ezen, mert Svédországban 15 éves kortól 90-ig nők és férfiak egyaránt olvassák a könyveket. Mindig arra jutok, hogy a témáim miatt lehet ez, mert az általam körüljárt dolgok többé-kevésbé mindannyiunkat érintenek. Rengeteg emberrel megtörténik, amiről írok, még akkor is, ha nem pont ugyanígy. Az idősebb emberek berögződései szerint viszont a brutalitásról lehetetlen beszélni.
A fiatalok képesek verbalizálni az érzéseiket, pszichológushoz járnak, ha kell, de az idősebbekben általában nincs meg ez a nyíltság. Számukra nagyon meghatározó lehet, ha olyasmit olvashatnak, ami a saját megéléseikhez kapcsolódik. Ami a karaktereket illeti, szerintem az a jó bennük, hogy nem moralizálnak mások döntései felett. Jana Kippo egyáltalán nem moralizál. Úgy látja a dolgokat, ahogy vannak. És néha megnyugtató tud lenni, ha nincs ítélkezés, ha nem mutatja meg magát az erkölcs. Nagyon igyekeztem, hogy ne vigyem bele a saját véleményemet a szereplőimbe.
Ennek ellenére hihetetlenül rétegzett karakterekkel találkozunk: ott van mindjárt Jana és az ikertestvére, akik között szinte szimbiotikus kapcsolat van, mégis nagyon sok mindenben különböznek. A második részben például Öcsi egy szélsőséges keresztény szekta vonzásába kerül, míg Jana személyiségétől ez igencsak távol áll. Tényleg ennyire mások lennének?
Igen, nagyon különböznek. Öcsiben egy olyan figurát képzeltem el, akinek ott van az alkoholista múltja, a faluban nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget, gyengének tartják. Északon azonban része lett egy közösségnek, és csupán férfi volta miatt hirtelen az értéke is megnőtt. Fontossá válhatott, és nem kellett tennie érte semmit. Nem véletlen, hogy Jana Kippót ez irritálja, mert ő pontosan tudja, hogy milyen a testvére. Nagyon izgalmas kihívás volt egy ikerpárt teremteni, akik bár ugyanabban a neveltetésben részesültek, és olvassák egymás gondolatait, mégis ennyire másként látják a világot.
Folytasd az interjú olvasását a Könyves Magazinon!
„Előbb élj, aztán írj!”– vallja Karin Smirnoff, akivel magyarországi látogatása során készítettünk exkluzív videóinterjút.
A beszélgetés során elárulta, hogy milyen érzés volt befejezni a trilógiát, hogyan viszonyul most a szereplőkhöz, hogyan és mikor írta Jana Kippo történetét, továbbá elmondja a véleményét arról is, hogy számít-e ki mikor válik íróvá és még azt is elárulta nekünk irodánk teraszán, hogy dolgozik-e új Kippo-könyvön.
