Budapesttől Los Angelesig tizenhárom óra az út repülővel. De Boglutz Alexandra könyvének a főszereplője nem kilométerekben vagy órákban méri a szülői ház és a Hollywood Hills luxusvillái közötti távolságot. Amióta az eszét tudja, a fiatal magyar lány leghőbb vágya, hogy Kaliforniába költözzön, és színészként próbáljon szerencsét a film fővárosában. Boglutz Alexandra napokban megjelent bemutatkozó regénye a Hollywood és én egyszerre egy szerelmes levél a nyugati part egyik leghíresebb városának, személyes hangvételű fejlődéstörténet, érzékeny útikönyv, valamint magán viseli a romantikus regények stílusjegyeit is. Olvass bele a kötetbe először a Scolar Magazinon!
Jön egy stewardess, megkérdezi, kérek-e inni, a tálcáján almalevet, narancslevet és szénsavmentes vizet kínál helyes kis műanyag pohárkákban. Elveszek egyet, almát. Átvillan az agyamon, hogy talán nem kellene már az elején ilyen felesleges kalóriákkal tömnöm magam, mint ez a cukrozott almás üdítő. Ha már nem vizet iszom, lehet, hogy inkább a narancsléért kellene nyúlnom, az legalább valószínű, hogy 100 százalékos és cukormentes, de ezúttal elhessegetem a gondolatot – ez az út annyira hosszú, hogy ennyi igenis jár. Elmosolyodom, ahogy eszembe jut, mennyire Los Angeles-i dolog ilyesmin emészteni magam. Normális ember nem akad fenn egy ártatlan pohár almaleven, de én már nem emlékszem, milyen voltam Los Angeles előtt.
Azon a nyáron töltöttem be a tizenhatot, amikor először felkerekedtem, és egyedül elrepültem Kaliforniába. Olyan velejéig magyar dolog az, hogy az embernek van egy amerikai nagybácsija, hozzátartozik a viharos történelmű magyar korszellemhez az Amerikába szakadt rokon toposza.
Ő az, aki menő cuccokat küldött gyerekkorunkban, akitől megkaptuk a legújabb cédét, illatos matricát, csillámos sminket, mindent, ami egyet jelentett az óvodai, majd iskolai ranglétra legtetejére szóló jeggyel. Nekem amerikai nagynénim volt, és imádtam, hogy ilyen erős, vagány női példaképe lehet az egész családnak. Neki nem kellett férj ahhoz, hogy elköltözzön egy idegen kontinensre, sőt néha meg mertem volna esküdni, hogy amíg volt neki, addig is csak hátráltatta. Élete első, viszonylag eseménytelenül eltelt, főként a Gazdagréti lakótelepen koncentrálódott hat évtizede után Los Angelesben kezdett igazán élni. Így esett, hogy neki köszönhetem azt is, hogy a szüleim elküldtek Kaliforniába nyelvet tanulni, amikor még alig voltam tinédzser.
Igaz, anyám és apám szerették volna, hogy rendesen megtanuljak angolul, de azt talán még jobban, hogy megtanuljam azt az ellentmondást nem tűrő életrevalóságot, amivel Eszter tért vissza Amerikából. A terv egyszerű volt. A nagynéném addigra jól megérdemelt és régóta halogatott nyugdíjas éveit élvezte Magyarországon (az élvezeti értékhez nem elvetendő módon hozzájárult az Amerikában megkeresett kisebb vagyon is), engem pedig elküldtek oda, ahol ő megtalálta önmagát. A fogadott családjához, azokhoz, akiknek a gyerekeire Eszter tíz éven át vigyázott. Janethez és Fredhez.
Vettek hát nekem egy retúr jegyet, és rájuk bíztak egy egész hónapra.
Mély víz volt, mert addig a kerületből sem tettem ki a lábam egyedül. A vérbeli világpolgár és nagy utazó apám számára elfogadhatatlan volt az ilyen élet.
Sokáig nem érdekelt az angol nyelv. Jó tanuló voltam, franciául, németül és spanyolul tanultam. Úgy gondoltam, nekem ennyi éppen elég is lesz.
Gyerekkoromban Franciaországban, Colmarban, majd később Frankfurtban is éltünk, sokat ingáztunk Magyarország és Nyugat-Európa között. Apám igazi európai vegyes felvágott volt, az a fajta entellektüel, aki „öt nyelvből perfekt”, legalábbis anyám így mondta mindig.
Az én buborékszerű világomban, a családomban, a szüleim baráti és üzleti környezetében a francia és a német nyelv mindig elégnek bizonyult, a spanyolt pedig nyolcéves koromban a mexikói, venezuelai, majd argentin telenovellák iránti rajongásból kezdtem el tanulni. No meg azért, mert ez az egy nyelv volt a világnyelvek közül, amit apám nem beszélt, és én presztízskérdést csináltam abból, hogy olyan nyelv is legyen a tarsolyomban, amit apám nem ismer. Bár éltem a gyanúperrel, hogy az olasznyelv-ismeretéből kifolyólag jó eséllyel már akkor jobban beszélte a spanyolt, mint én valaha fogom, ő nagyvonalúan sosem vetette ezt a szememre.
Időnként találkoztam más iskolákban tanuló, velem egykorú gyerekekkel, akik „angolosok” voltak, de számomra természetes volt, hogy én pedig „németes” vagyok, és a kettő nem keresztezhető soha, mert a nyolcévesek szent meggyőződésével hittem, hogy „németesnek” lenni valami különlegesebb, becsülendő dolog, olyasmi, amire születik az ember, míg angolos bárki lehet. Azt nem kellett megmagyarázni.
Aztán máshogy alakult. Tizenhat évesen egyes egyedül leszálltam a Los Angeles-i járatról, teleszívtam a tüdőmet a szabadság levegőjével, és szerelmes lettem Kaliforniába.
Megláttam a híres repülőteret, ahol színészek és színésznők lábnyomában lépdelhetek, ahol mindenki megfordul, aki sikeres és aki számít, és megértettem, hogy ez itt bizony nem Ferihegy. Ez itt az LAX, valami más, egy fogalom, egyszerre a szabadság mint végcél és az út kezdete is, és tudtam, hogy a sorsom örökre megpecsételődött.
Kapcsolódó cikk
Hollywood és én – rövid interjú Boglutz Alexandrával
Szeptember közepén jelenik meg Boglutz Alexandra bemutatkozó regénye, amely egy szerelmeslevél Los Angeleshez, a városhoz, amely a szerzőt gyerekkora óta nem ereszti. Az útikönyvnek sem utolsó Hollywood és én kontrasztot képez az amerikai álom és a valóság között, miközben egy magyar lány személyes hangú, de korántsem hétköznapi történetét is bemutatja. Hogyan és miként kerítette vonzalmába a nyugati part leghíresebb városa? Milyen tévhitekkel találkozott? Miről szól a regény? Rövid interjú a hamarosan megjelenő Hollywood és én írójával.
