Roy Jacobsen villáminterjú
Roy Jacobsen egyike a legismertebb és legnagyobb hatású kortárs norvég íróknak. Négy novelláskötetet, tizenegy regényt, egy életrajzot és egy gyermekkönyvet jelentetett meg. Számos díjban és elismerésben részesült, többek között kétszer jelölték az Északi Tanács Irodalmi Nagydíjára, és elnyerte a Norvég Kritikusok Díját is. Oslo külvárosban nőtt fel, ahol korábbi kötete, a Szoba kiadó is játszódik. A napokban magyarul is megjelent új regénye, A láthatatlanok kapcsán beszélgettünk vele.
Scolar Kiadó: 2016-ban jelent meg A láthatatlanok című kötet, több nyelvre lefordították, és felkerült a 2017-es The Man Booker International Prize shortlistjére. Milyen volt a kötet fogadtatása Norvégiában, és milyen külföldön?
Roy Jacobsen: A fogadtatás elsöprő volt – legnagyobb meglepetésemre. Azt gondoltam, hogy az Észak-Atlanti-óceán egy magányos kis szigetén játszódó regény a témája miatt erősen rétegkönyv lesz. De kiderült, hogy ehhez a világhoz nagyon sok olvasó tud kapcsolódni, nemcsak Norvégiában, hanem külföldön is. A könyvet eddig több mint 25 nyelvre fordították le, és még ma is jól fut.
SK: Mennyi kutatómunka előzte meg A láthatatlanok megírását? Van-e személyes kötődése az északi szigetvilághoz, ahol a történet játszódik?
RJ: Nem kellett sokat kutatnom. Az édesanyám is egy ilyen szigeten nőtt fel. A múlt század első felében több ezer hasonló lakott sziget volt Norvégia északi partjainál, mindegyiken egy-két esetleg három család élt, de ma már a többségük elhagyatott. Gyerekkoromban minden nyarat ezen a vidéken töltöttem, felnőttként is évekig éltem egy valamivel nagyobb szigeten, és évente két-három hónapot ma is ott töltök.
SK: A magyar olvasóknak a tenger viselkedésétől függő, szigethez kötött életmód önmagában egzotikum. Mennyiben befolyásolhatja a könyv befogadását a tengerészeti, halászati kifejezésekkel kapcsolatos ismerethiány?
RJ: Ebben nem látok problémát – legtöbbünk nem csak olyan irodalmat olvas, ami a hétköznapi problémáinkkal kapcsolatos, lelkesedéssel vesszük a kihívásokkal teli és új szemléletű olvasmányokat is. Az ilyen „egzotikum” arra sarkall minket, hogy életünket és szokásainkat más perspektívába helyezzük – legalábbis remélem, hogy így működik.
SK: Magyarul eddig megjelent írásai (Szoba kiadó, A láthatatlanok) mind olyan történelmi korszakokban játszódnak, amelyekben Norvégia nagy társadalmi, gazdasági változásokon megy keresztül, ráadásul ezeknek a változásoknak az elszenvedői a főszereplő gyerekek. Mi az oka ennek az érdeklődésnek?
RJ: A pontosság kedvéért, a regényeim főszereplői nem mindig gyerekek, a két említett regényben is például ott vannak a szülők és a szociális háló, amik a gyerekeket normál körülmények között körül veszik és amiktől függenek. Ám egy gyerek ártatlan nézőpontja frissítő, provokáló és radikális is tud lenni egyben, abban az értelemben legalábbis, hogy ezekben a regényekben a felnőttek gyakori nézőpontját megkerülve, a szokások és hagyományok alapjai nélkül kellett ábrázolnom a világot. Ha szeretnél bemutatni egy társadalmi rendszert, nagyjából két lehetőséged van: vagy kell, hogy legyen egy könnyen olvasható, szakértő elbeszélőd a rendszerről, aki gyakorlati szinten vizsgálja annak szerkezetét és részleteit egészen az alappillérekig, vagy meghívhatsz egy kívülállót, aki elmondja neked, milyen figyelemre méltók, borzasztók és egyben gyönyörűek vagyunk mi, a hagyományok és a rendszer szolgái. A gyerekek kívülállók. Újoncok. Kérdéseik vannak, rengeteg kérdésük van a világ rendszeréről, és válaszokat akarnak.
SK: A Szoba kiadó történetében egy kisfiú szemén keresztül ismerhetjük meg a norvég külvárosi életet, a társadalmi problémákat. A tragédia végig ott lebeg előttünk, de a gyerekhang enyhíti ezt a fájdalmas kilátástalanságot. Mennyiben tér el ettől tartalmában, stílusában az új kötet?
RJ: Az említett kötetek eltérő hangon szólalnak meg. A Szoba kiadó egyes szám első személyben beszél, ez nagyon személyessé teszi a történetet, arra kényszeríti az olvasót, hogy egy fiatal fiú szemén keresztül lássa a világot, annak színességével és korlátaival együtt. A láthatatlanok elbeszélője pedig harmadik személyben, úgynevezett mindentudó narrátorként szól hozzánk, ez olyan, mintha olvasóként hallgatnád az elbeszélőt, aki bele tud bújni majdnem az összes szereplő bőrébe, legalábbis technikai értelemben. Egyszerűen szólva, az olvasó két különböző hangulat hatásának van kitéve. Emellett szeretném azt hinni, hogy a történeti regények nemcsak a múltra vonatkoznak, hanem megpróbálják közvetíteni az emberi élet örökérvényű, akár halhatatlan vonatkozásait is. Ilyen értelemben egy jól megírt történelmi regény egy álruhás kortárs regény is egyben.
