Nick Thorpe, a BBC-kelet-közép-európai tudósítója, Magyarország-szakértő, 1983 óta követi figyelemmel a hazai és a Kárpát-medence egyik vagy másik oldalán elterülő országok kulturális, politikai, társadalmi változásait. A Spektrum televíziós csatornán dokumentumfilmként is bemutatott A Duna – Utazás a Fekete-tengertől a Fekete-erdőig, valamint a migrációs válság idején született Sír az út előttem – Remények és félelmek a menekültek útján című könyv szerzője legújabb kötetében a hazánkat is körülölelő Kárpátok hegyvonulatain indult útnak, hogy a tőle megszokott érzékenységgel, humorral, apadatlan érdeklődéssel bemutassa, hogy milyen emberek élnek a tekintélyt parancsoló magaslatok között. A szerző rajtuk keresztül meséli el azokat a társadalmi, kulturális, politikai folyamatokat, amelyek alakítják Európa utolsó vadonját.
A nemrég az Élet meg minden stúdióját megjáró Nick Thorpe a javarészt Szlovákiában, Lengyelországban, Romániában és Ukrajnában elnyúló Kárpátokat Európa utolsó igazi vadonjának tartja. A hatalmas fenyőerdőknek és bükkösöknek, füves réteknek és ősöreg falvaknak otthont adó természeti környezetben egyúttal Európa nagyragadozói is szép számmal tanyáznak. Ezt a törékeny ökoszisztémát azonban ma már számos veszély fenyegeti, az éghajlatváltozástól kezdve a városok terjeszkedéséig, az illegális fakitermeléstől az Ukrajnában jelenleg is zajló háborúig.
Az Utazás a Kárpátokban – Gyalogtúrák Európa utolsó vadonjában című könyvben a hátizsákot és bakancsot ragadó tudósító a Duna partján indul útnak, hogy végül megérkezzen Erdélybe, és közben végigvezeti az olvasót a Kárpátok történelmén és ökológiáján. Európa utolsó vadonja évezredeken át szolgált menedékül, identitást adott és a valahová tartozás érzését, ugyanakkor uralkodók és dinasztiák harcoltak a gazdag aranymezők és a stratégiailag fontos völgyekben lakó zabolátlan népek fölötti uralom megszerzésért.
A juhászokkal és erdészekkel, favágókkal és méhészekkel folytatott beszélgetések és Nick Thorpe négy évtizedes gazdag helyismerete révén feltárul előttünk Európa értékes, de kissé elhanyagolt része, ahol még mindig szabadon barangolnak a medvék, a farkasok, a zergék és a vadmacskák. A Scolar Magazinon most beleolvashatsz ennek csodálatos utazásnak az első oldalaiba.
Képzeljünk el egy hangversenyzongorát, amelyen az összes látható billentyű és a fedél alá temetett húrok patakok és folyók, a hangszer teste pedig egy hegylánc. Képzeljük el, hogy a zongora patkó alakú, és a billentyűk nemcsak feketék és fehérek, hanem a zöld és barna, a sárga és vörös, a kék és szürke minden árnyalatát felsorakoztatják a hangszer körül, a belső és külső peremén egyaránt. Ne feledjük, hogy a hegyek elnyelik, és nem bocsátják ki a fényt! A zongora sötéten és ígéretesen trónol Európa földrajzi középpontjában, körülötte pedig falvak és városok fényei pislákolnak.
Ebben a könyvben a Kárpátokban és a Kárpátok körül élőket szeretném meghívni, hogy játsszanak nekünk ezen a zongorán. Én pedig csak egy ember vagyok a parkolóban, akitől megkérdezik az utat.
A Kárpátok mint egy bumeráng hevert az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén, a Kelet és Nyugat közötti törésvonal mentén, Európa földrajzi középpontjában. A Földről készült éjszakai műholdfelvételeken jól kivehető a Kárpátok sötét gyűrűje Bécs, Pozsony, Budapest, Brno, Krakkó, Lviv és Bukarest fényei között.
Jó időket élnek errefelé azok, akik ideológiai vagy törzsi okokból a népek közötti falakban és kerítésekben hisznek. A hidegháború idején a csehszlovák határőrök lelőtték azokat, akik megpróbáltak átkelni a Morván Ausztriába. Az áldozatoknak emlékművet emeltek a dévényi parton: egy golyó ütötte fehér kaput. A kapun átívelő vasrudakat részben áttörték a szabadság győzelmének jelképeként:
„Emberek, Ti, akik szabadok és korlátlanok vagytok, ne feledjétek, hogy a gondolkodás, a cselekvés és az álmok szabadsága egy olyan érték, amelyért érdemes élni és áldozatot hozni.”
1945 és 1989 között négyszáz ember vesztette életét, miközben megpróbáltak átkelni a vasfüggönyön Csehszlovákiából Ausztriába vagy Németországba. Manapság Ausztria, Szlovákia és Magyarország között elvileg nincs vámellenőrzés, mivel mindannyian a schengeni vízummentes övezethez tartoznak. Ausztria és Szlovákia azonban rendszeresen visszaállítja a határellenőrzést, mert számos migráns és menedékkérő lép be rejtélyes módon az országba Magyarországon keresztül, amelynek kormánya azt állítja, hogy mindet megállítja a szerb és román határon.
Dévénynél kezdődik az utam, félórányi sétára a szlovák fővárostól, Pozsonytól keletre, ahol egy romos várral koronázott szikla drámaian omlik a Dunába. Messziről úgy hat, mint egy kakas megtépázott szárnya. A sziklától nyugatra a Morva folyó, a cseh–lengyel határon lévő forrásától háromszázötven kilométerre, a hegyek peremét megkerülve ömlik a Dunába. Fűzfák borulnak a part fölé, gyökereik között ott rekedt műanyag zacskók és palackok. A Morva sötét foltja messze benyúlik a szőkébb, homokosabb Dunába.
A szikla tetején egy vár romjai állnak, amelyet Napóleon 1809-ben felrobbantott, és amelyet aztán soha nem állítottak helyre. Egy kis település három névvel: szlovákul Devín, magyarul Dévény, németül Theben. Ez szinte minden hely esetében így van, melyekre a könyv kapcsán hivatkozom. A folyók nevet változtatnak, amikor átlépik a határokat: a kanyargó Tysa átváltozik Tiszára, majd Tisára. Ezt a problémát úgy próbálom áthidalni, hogy az egyes helyeken a lakosság többsége által használt nevet használom, de ez a többség az idők során sokszor a vándorlások és deportálások miatt változott. Előre is elnézést kérek mindenkitől, akit valamilyen módon sértenek a névválasztásaim. A mellékelt térképeken az atlaszokban alkalmazott feliratokat használtam.*
Dévény volt az átjáró Magyarország és a Nyugat között. Amikor a magyar törzsek megérkeztek a IX. században, a már megtelepedett morvákat találták itt. A magyarok legyőzték őket, és mélyen behatolva Nyugat-Európába, portyákat indítottak. Csak a 955-ös augsburgi (Lech-mező) csatában, Nagy Ottó bajor királytól elszenvedett végzetes vereség után vonultak vissza Dévénybe. Dévény képzeletbeli kapuként is szolgált:
Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?
Ady Endre 1906-ban írta a fenti sorokat, melyekkel a magyar és az osztrák „uraságok”-at ostorozza, mert úgy érzi, elbutítják a kultúrát.
A hegyi patakok zúgása, a harkályok kopogása és a Tetrao urogallus, azaz a siketfajd különös, panaszosan sivító hangja csábította a költőket ezekbe az erdőkbe. Sok költőt idézek, mert bármilyen politikai nézeteket vallottak is, legalább a fákat tisztelték.
A Kárpátok vízválasztó az északi Balti-tenger és a délkeleti Fekete-tenger között. A Visztula, Lengyelország legnagyobb folyója, amelynek neve szanszkrit gyökből származik, jelentése: „szivárogni vagy lassan folyni”, a Kos-hegy (Barania Góra) nyugati lejtőjén ered a nyugati Kárpátokban, hogy ezer kilométerrel arrébb, Gdańsknál elérje a Balti-tengert.
A hegyeket az óramutató járásával megegyező irányban követem, ezerötszáz kilométert teszek meg a Duna menti Dévénytől a Románia és Szerbia határán lévő, szintén Duna menti Orsováig. A Duna – Utazás a Fekete-tengertől a Fekete-erdőig című könyvemben eljutottam a legnyugatibb forrásokig, a Duna legtávolabbi végpontjáig, de rájöttem, hogy a folyó izmai a Kárpátokban találhatók. Ez a legújabb kísérletem arra, hogy kiderítsem, „honnan jönnek a vizek”. Ez nem egy hegymászóknak szóló útikönyv. Sokat gyalogolok, hegyen-völgyön át, de kevés csúcsot mászok meg, mert jobban érdekelnek azok az emberek, akik a hegyek közt leltek otthonra, mint azok a bátor egyének, akik azért utaznak ide, hogy szembenézzenek a hó és a lavina szeszélyeivel. A hagyományos magyar gyümölcspárlatra utaló pálinka szó gyakran felbukkan majd a szövegben, köszönhetően azoknak a szívélyes és vendégszerető embereknek, akikkel az utam során találkoztam. Úgy döntöttem, hogy nem fordítom le más nyelvre minden alkalommal.
Időnként említést teszek a korábbi, 1986 telén és 1993 nyarán tett hegyvidéki kirándulásaimról is. A figyelmes olvasó észreveszi, hogy az évszakok néha hirtelen változnak, vagy időnként nem a megszokott sorrendben követik egymást. Ez annak a következménye, hogy több évnyi utazást sűrítek egyetlen könyvbe. Ezekben az években egy világjárvány és egy háború is nehezítették, de nem lehetetlenítették el az utazásaimat. A hegyek végül is gyógyírt nyújtanak a test és a lélek minden bajára.
A hegyek végül is gyógyírt nyújtanak a test és a lélek minden bajára. „Nincs történelme” – írta a Kárpátokról egy névtelen brit szerző a XIX. században, mert lusta volt odamenni, hogy kiderítse. A Kárpátok valójában nyög a történelme súlya alatt. Európa régi törzsei, kelták, rómaiak, germánok, frankok, szlávok, hunok, dákok, avarok és magyarok vertek tábort a lábainál és erődítményeket építettek a magaslatokon. Sokan a só miatt tartották nagyra, Európa középkori királyai és királynői pedig a réz, az ezüst és az arany miatt becsülték sokra ezt a hegyvonulatot.
Vajon miért hallottunk olyan keveset a Kárpátokról? Főként azért, mert annyira változatos hegyláncról van szó, amely mindenütt más és Új idők új dalai más, noha a térképen inkább egyetlen hegyvonulatnak tűnik. Közelről gyakran egy kártyapaklira emlékeztet, amely folyamatosan újrarendeződik, miközben utat találok a lapok között. A lengyelek számára a déli határt jelenti, az ukránok számára a nyugati határvidéket, a szlovákok számára a címerükben szereplő három stilizált hegyvonulatot. A magyarok a Kárpátok helyett Kárpát-medencéről beszélnek mint hazájukról, és még mindig gyászolják a hegyek gyűrűjének elvesztését, amely egykor megvédte őket a külvilágtól. E könyv írása közben lettem magyar állampolgár, és valahogy örököltem a fájdalmukat. De én gyakran átkelek a hegygerincen, mint a háztetőn, hogy megtapasztaljam, milyen a másik oldalról. A románok számára a Kárpátok vonulata központi szerepet játszik az önmagukról alkotott kép megteremtésében, mint a bátor dákok és római hódítóik kényszerházasságának leszármazottai. A hegyek kevésbé ismert identitásokat is rejtenek: rutént és transzszilvánt, liptóit, lemkót, bojkót és hucult, bukovinait és székelyt.
„Melyik a kedvenc hegye?” – kérdeztem Szerhij Prokopot, az ukrajnai Kárpátalján élő hegyi vezetőt. „Pop Iván a Máramarosi-havasokban – válaszolta –, de a kedvenc kilátásom a Tisza menti síkságon fekvő falumból nyílik a távoli hegycsúcsok felé.”
„Kik élnek itt?” – kérdeztem a kilencvenöt éves Annát, aki egy kis faluban lakik a Keleti-Kárpátokban, Ukrajna legmagasabb csúcsa, a Hoverla alatt. „Hucul vagyok a Bogdány-völgyből” – válaszolta. Hetvennyolc éves lánya, Ahava a Breboja vidékéről származó huculnak mondta magát. A huculok egy olyan régi törzs vagy népcsoport, amelynek saját eredetmítosza van. Isten és az ördög úgy döntöttek, hogy együtt teremtik meg a világot. Az ördög folyton lefeküdt pihenni, és az Isten dühében megrúgta. Valahányszor az Ördög megfordult, mindig egy kicsit több föld gyűrődött össze alatta.
Azt vettem észre, hogy minél idősebb egy ember, annál kisebb területet jelöl meg a szülőföldjeként.
Bárhová utazom, az embereket az identitásukról kérdezem, és arról, hogy hol van az otthonuk, a hegyek vagy a völgyek különleges tájegységei közt. Ez gyakran egybecseng a nemzet gondolatával, de nem mindig.
Heves tudományos vita folyik a nemzetek ősi vagy modern eredetével kapcsolatban. Ernest Gellner szerint a nemzet és a nacionalizmus az iparosodás és az 1789-es forradalom után a Franciaország által vívott háború termékei. Anthony Smith egy „ősi nacionalizmus” létezését vetette fel. „A nemzeteknek köldökük van – írták a követői –, és nem az új nemzetállamból születtek hirtelen, teljesen kifejlődve.”
A nemzetek régóta léteztek „elképzelt közösségek”-ként – írta Benedict Anderson –, mivel az egy adott helyen élő emberek el tudták képzelni, hogy messze tőlük más emberek is élnek ugyanabban a királyságban, akikkel ugyan soha nem találkoztak, de úgy érezték, van valami közös bennük. Ugyanúgy tisztelték az uralkodót és ugyanúgy imádták Istent. Azok a láthatatlan emberek a hegyeken túl valahogy a rokonaik voltak.
Anderson úgy vélte, hogy az „elképzelt közösségek” a nyomdászat megjelenéséig vezethetők vissza. A könyvek hozzájárultak ahhoz, hogy valamit, ami már eleve jelen volt, a hovatartozás tompa érzését, olyan szilárd eszmévé alakítsák, amelyért az emberek hajlandók voltak meghalni. Ezt a kérdést élesen előtérbe helyezte az Ukrajna elleni teljes körű orosz invázió 2022 februárjában. Az 1990-es évek elején Boszniában megfigyelhettem egy szétszakadt, ugyanakkor a háborúban összekovácsolódott országot. Hasonlóképpen, az Oroszországtól elkülönülő ukrán identitást a Sztálin által az 1930-as évek elején generált holodomor, a szörnyű éhínség hozta létre, amelyet aztán 2014 óta ismét felerősített az orosz invázió.* Tara Zahra történész bevezette a „nemzeti közömbösség” érdekes fogalmát.
„Mit tanácsolna a fiának, ha Svájcból visszatérne Ukrajnába?” – kérdeztem Jolánát, egy kárpátaljai magyar nemzetiségű nőt 2023 tavaszán. „Azt mondanám neki, hogy inkább éljen a hazájáért, és ne haljon meg érte” – válaszolta csöndesen. A közelben egy parasztemberrel, aki inkább ruszinnak, semmint ukránnak vallotta magát, ittam egy pohárka horilkát, egy erős szeszes italt, amelyet ez alkalommal galagonyagyökérrel ízesítettek.
Az úton lejjebb, Huszton egy magyar asszony egy boltban azt mondta, hogy számára megkönnyebbülést jelent, hogy a fia külföldön él. „De hála Istennek néhány fiú itthon maradt harcolni – tette hozzá. – Tudjuk, milyen az, amikor Moszkva van hatalmon, és ezt soha többé nem akarjuk.” Minden történetben vannak ellentmondások.
E könyv írása során leveleztem egykori kollégámmal, a londoni Observer újságnál dolgozó skót íróval és újságíróval, Neal Aschersonnal. A skót történelemről szóló Stone Voices (Kőhangok) című könyvében idézi az 1320-as arbroathi nyilatkozatot: „Amíg még százan élnek közülünk, soha nem engedünk az angolok uralmának”, és „soha nem mondunk le a szabadságról, amelyről egyetlen jó ember sem mond le, csak az élete árán”.
Neal ezt írta nekem:
„Régebben azt hittem, hogy ez egy hamisítvány, mert a nemzeti szabadságot az egyéni szabadsággal azonosította, és túl korainak tűnt egy ilyen eszme. De most már másképp látom. Igazából nyilvánvaló: jobbágyként egy feudális úr földjén dolgozom, egy ismerős, szeretett tájon, meglehetősen sivár kilátásokkal. Ugyanakkor, amikor az angol (vagy török, vagy német) katonák megszállják ezt a királyságot, a házamat felgyújtják, a teheneimet és a libáimat elrabolják és leölik, a lányomat megerőszakolják, harcolni fogok Skócia szabadságáért, egyszerűen azért, mert az az enyémhez kötődik.”
Amiről mind a nacionalisták, mind a globalisták hajlamosak elfeledkezni, az az, hogy nézeteik nem olyan régen jelentek meg a dolgok nagy rendszerében. Európa nemzetállamai a XIX. században jöttek létre a kontinenst jellemző vallási, kulturális és nyelvi szálak bonyolult szövevényének kibogozásával, és ezzel kiváltották és megoldották a korábbi háborúkat és konfliktusokat is. A nemzet érdekében kiirtásra ítélték a helyi dialektusokat, nyelvjárásokat és identitásokat. A nacionalisták előbb üzentek hadat a helyi különbözőségeknek, mint a külföldieknek.
A hegyek menedéket nyújtanak. A folklór gazdag az olyan betyárok hőstetteiben, mint a szlovák Juraj Jánošík* vagy az ukrán Oleksza Dovbus. A Nyugati-Kárpátok Szlovákiában menedéket adott a nácik ellen harcoló kommunista partizánoknak, a Déli-Kárpátok Romániában pedig a kommunisták ellen harcoló partizánoknak. Az ukrán partizánok itt harcoltak a lengyelek és a szovjetek ellen. Magyar katonák építették az Árpád-vonalat, egy háromrétegű védelmi rendszert az 1944 augusztusában betörő Vörös Hadsereggel szemben, de kénytelenek voltak feladni a védműveket, amikor Románia átállt a másik oldalra, és az oroszok hátulról megkerülték a védvonalat a tankjaikkal.
Nick Thorpe / Forrás: Nick Thorpe Facebook oldala
A hegyek olyan növényeknek adnak otthont, amelyek meggyógyítják a betegségeket (ha találunk valakit, aki még tudja, hogyan kell kifőzni azokat, és ismeri a hold megfelelő fázisát, amikor jótékony hatásukat kifejtik). A hársfa kérge gyógyítja a juhok lábán lévő gyulladást. A hársfa termése enyhíti az emberek, a tehenek és a kecskék bélduzzanatát. A bukovinai Suceviţa-kolostor melletti vendégházban estéről estére vargányát ettünk. „Honnan szedtek ennyit?” – kérdeztem ártatlanul az igazgatótól.
„Tavaly ősszel egy idős hölgy érkezett egy teli kosárral – mondta. – Amikor ennyi gomba van, figyelmeztetett, az azt jelenti, hogy háború közeleg.” Négy hónap múlva az oroszok mélyen benyomultak Ukrajnába.
A budapesti könyvespolcomon van egy nagy kötet Laments (Siratók) címmel, halottas siratóénekek versei és kottái magyarul és angolul, amelyeket Kodály Zoltán zeneszerző az első világháború előestéjén, apró falvakban gyűjtött össze.* Hátul egy kihajtható térkép található benne. A siratóénekek gyűjtési helyét lila színnel jelölték, a folyókat szürkével, mintha a könnyek nyomát jeleznék. Utak nincsenek.
Európa városai, falvai és városai úgy világítanak éjszaka, mint óramutatók a kirakatban, vagy úgy villódznak, mint a képernyők, mint a bevásárlóközpontban legelésző mobiltelefon-csordák. Fáj a szemem, ha túl sokáig bámulom a képernyőt, és elmosódnak a színek. Becsukom a szemem. Ahogy elhalkul a fehér zaj, az álmatlan gépek zúgása, eszembe jutnak a hegyi éjszakák, amikor a felhők kitisztultak, és a csillagok megvilágították a hegyek csipkézett állkapcsaival és rücskös füleivel tűzdelt univerzumot. És felrémlik a vadvirágok illata és a madarak éjszakai rikoltozása.
Szerintem a föld nem a miénk, mi vagyunk a földé. A Kárpátok hegyei változnak, és ez a könyv egyszerre szeretne krónikája lenni ezeknek a változásoknak és felhívás arra, hogy megőrizzük azt, ami még megmenthető. Elveszőben vannak Szlovákia és Lengyelország hegyvidéki rétjei, mert nincsenek többé juhok, amelyek lelegelnék a terjeszkedő erdők bokrait és fáit.
Gyorsan tűnnek el a rétek Ukrajnában és Romániában is, mert egyre kevesebb az olyan fiatal férfi és nő, aki hajlandó volna elviselni a földműveléssel járó élet nehézségeit. Ma már minden negyedik román Nyugat-Európában dolgozik.
Az állatok is hozzájárulnak a tájhoz, ahogy azt Ausztria és Svájc kormányai jól tudják, mivel támogatják a vidéki közösségeket, hogy ott legeltessék az állataikat, ahol a városokból érkező látogatók megcsodálhatják azokat. Románia úgy hirdeti magát, mint „Európa zöld szíve”, az egyik utolsó olyan hely, ahol egy rövid séta alatt százféle vadon élő növényfajt figyelhetünk meg. De a romániai kistermelőket magára hagyta az állam. Ha támogatnák őket, többen maradnának.
Többet kell tenni Szlovákia, Románia és Ukrajna utolsó szűz és idős erdőségeinek megmentése érdekében. A kétszáz évnél idősebb bükkfákat kivágják.
A román erdészek versenyt futnak az idővel, hogy minél többet kivágjanak, mielőtt megszigorítják a törvényeiket. A szlovákiai Magas-Tátrában húsz évbe telt a környezetvédőknek, hogy megmentsék a Csendes-völgyet (Tichá dolina) és a Kapor-völgyet (Koprová dolina) a láncfűrészektől. Ma a Föld leglenyűgözőbb helyei közé tartoznak. Létezik egy Kárpátok egyezmény, egy Kárpátok Alapítvány, egy Kárpátok-túraútvonal és sok más értékes kezdeményezés, de kevesen ismerik az egész csodálatos patkót. E könyv célja feltenni a Kárpátokat a térképre.
Kapcsolódó cikk
Határtalan kalandok a határon túlon – interjú Kocsis Noémivel
Határok csak papíron léteznek vagy van úgy hogy még ott sem, legalábbis Kocsis Noémi legújabb Bakancslista könyvében ezt érezhetjük. A Határtalanul alcímmel bíró kötet ugyanis a szomszédos országok magyar vonatkozású helyszíneit, kulturális érdekességeit veszi sorra Burgenlandtól, Felvidéken át, egészen Erdélyig. Az 500 úti cél felfedezése közben olyan érzésünk lehet mintha csak a szomszédhoz ugrottunk volna át beszélgetni. Bakancslista – Határtalanul megjelenése kapcsán Kocsis Noémit játékos kérdésekkel kerestük, ő pedig készségesen válaszolt mindegyikre.
