Április elsején jelenik meg Mechiat Zina új verseskötete. A Bermudák találkozása tilos érzékeny verseiben az álmok őrzik mindazt, amit az ébrenlét nem bír el: ahogy a kapcsolatok párhuzamos valóságokként ütköznek, a trauma mitológiává alakul, a test az emlékezet hordozójává válik, a gyöngédség pedig olyan erő, amely vagy felszabadít, vagy mindent maga alá temet. Rövid interjúnkban a kötet hátteréről kérdeztünk szerzőnket, aki még többet meséld majd a könyv első bemutatóján, melyre 2026. április 11-én 16:30-kor kerül sor a Margó Irodalmi Fesztiválon.
Lassan három éve jelent meg első versesköteted. Miben más a Bermudák találkozása tilos és milyen hasonlóságokat lehet felfedezni az Álomból föl, vidékre le verseivel?
Nehéz erre válaszolni, mert ezt talán jobban látják az olvasók, mint én. De azért megpróbálom. Nekem a két kötet olyan, mint egy-egy virág, ami ugyanabban a földben sarjadt.
Az Álomból föl, vidékre le egy lágyabb növény, papírvékony, puha levelekkel, vérvörös szirmokkal. A Bermudák találkozása tilos egy vastagabb szárú, talán kicsit tüskés, magasra nőtt kék virág. Mások, de a gyökereikkel összekapaszkodnak.
Sok bennük a hasonlóság. A Bermudák találkozása tilos első szövegeinek a versnyelve és a tematikája nagyon hasonlít az Álomból föl, vidékre le darabjaira. Identitás és párkapcsolat kerül bennük a boncasztalra egy pulzáló szövegvilágban. Aztán ahogyan haladunk a könyvben, úgy ágaznak el mind a témák, mind a nyelvi megoldások. Olyan irányok felé, amelyek az előző kötetemben kevésbé voltak jelen. Mint például a világ jelenlegi, cseppet sem megnyugtató állapota. És ugyan ez egy új irány, de az Álomból fölben is fellelhető vizionárius versnyelven szólalnak meg ezek a szövegek – csak talán kissé szikárabban, kopogósabban.
Mit szimbolizálnak a borítón látható üvegszilánkok?
A borítót Papp Rita tervezte, és az ő ötlete volt a törött üveg. Amikor felhívott ezzel a koncepcióval, nem tudtam pontosan, mire gondol, de amikor elküldte a grafikát, rögtön megértettem, miért ez jutott eszébe a kéziratról.
Törékeny, de mégis éles, erős szövegeket akartam írni. Kifinomultakat, mint ezek a szilánkok. Amelyekről ráadásul nem is tudom eldönteni, hogy egy robbanás utáni állapotukat látjuk a borítón, vagy éppen egymás felé gravitálnak, és összeállni készülnek.
Tetszik ez a kettős értelmezési lehetőség. Aztán ott van az is, hogy nagyon sokféle vers szerepel a könyvben, amelyek valahogy mégis kapcsolódnak egymáshoz. Mint ezek a szilánkok. Mintha kis Bermuda-háromszögek lennének, amiket, ha összeillesztek, kiadnak egy sima felületet.
Fotó: Kállai Márta
Mi köti össze a kötetben olvasható verseket?
Kicsit olyan nekem ez a könyv, mint egy furcsa kör, ami abban a pillanatban, hogy összeér, megváltoztatja a színét, és gömbbé válik. Párkapcsolati témával indul, azzal is fejeződik be. Csak éppen az eleje a megértés lehetetlenségét vizsgálja, egy csomó csalódottsággal és dühvel, a vége pedig békésen kutatja a megértés lehetőségeit. A kettő között meg ott van az én és ott van a világ. Befelé fókuszáló versek, amik azzal vetnek számot, hogy hol van a helyünk társadalomban, természetben, vagy épp ebben a 21. századi, sokszor embertelen életformában. Szóval, ez egy út, amit az eleje köt össze a végével. Meg az, aki végigmegy rajta.
Ha egy helyet kéne megnevezned, ahol szerinted a legjobb a verseket olvasni, melyik lenne az és miért?
Nehéz kérdés, mert ha olvasok, a könyvben vagyok. Úgyhogy, inkább arra válaszolok, milyen hely lenne ez a könyv. Vízpart, hullámok, sziklaszirt, buja növényzet, haragos, aztán óvó égbolt. Befagyott tó. Hegyek, tenger. És egy eltemetett város.
Kapcsolódó cikk
Egymást olvasni
Egy ponton mind rádöbbenünk, hogy szeretnénk jobban érteni önmagunkat, a vágyainkat, a határainkat és azokat a mintákat, amelyek meghatározzák a kapcsolatainkat. Az olvasás nem csupán menekülés – ha a megértés és önreflexió útjára lépünk, akár terápia is lehet. Az alábbi négy könyv bőven túlmutat a papíron: tükörként szolgálnak, segítenek felidézni rejtett érzéseket, meghallani mások belső világát és újragondolni, mit jelent valóban kapcsolódni – önmagunkhoz és másokhoz. Olyan kérdéseket tesznek fel, amelyeket sokszor halogatunk – pedig minél később nézünk rájuk, annál makacsabbul formálják az életünket a háttérből.
