Milyen dalt írnék a 2025-ös évről? Beleférne-e egyetlen egyszerű dalszövegbe, mondjuk egy olyanba, mint Bereményi Gézának (Cseh Tamás énekelte) az a régi 74-es év, “amikor majd’ minden éjszaka / a falban fémcső sípolt / s ott állt kint egy árnyék az ajtóm előtt.” De az én évem nem volt a legeslegrosszabb, noha az árnyék persze ott volt mindig az én ajtóm előtt is. Mert néha el tudtam engedni a félelmet. Sőt, néha mintha el is feledkeztem volna arról, hogy van ajtó, és létezik “előtte”. Vagy azért, mert kizáródtam a saját világomból egy felszabadító időre, vagy mert az akkorára tágult, hogy nem is éreztem magam bezárva. Ez utóbbi érzéshez nagyon kellett a művészet, az utazás és a körülöttem lévő emberek. A sok koncert, kiállítás, színház és könyv.
Az évem olyan volt, mint a pillanat, amiben jelenleg elmerülök. Egy teraszon ülök épp Tel Avivban, Jaffában, az utca túlfelén egy csapat kóbor csirke kapirgál, de én látom a leeresztett szemhéjú alattomos macskát is a konténer mögött. Erről persze eszembe jut, hogy megint csak menekülök, azért utaztam megint a világ túlfelére, hogy a másik felén érzett akármitől eltávolodjak. Mozdul a macska, a gyanútlan csirke feje bólogat. Akire gondolok, az Butch volt a Tom és Jerryből, a nagy fekete kóbor dög, karjában az ártatlan fehér kiscica. A Kukák Királya, lazán húzza ki a szájából a halgerincet.
Pszichológus barátnőm az évzáró vacsoránkon a 2025-ös évvel kapcsolatos érzéseim kapcsán a nagypapája egyik gyerekkori csínytevéséről mesél. A fiúk egy kis faluban laktak, és jó viccnek tartották, hogy a kert végi pottyantósba beledobjanak pár adagnyi élesztőt. (Nagyon tetszett a kép, utána is olvastam, ez milyen, kiderült, jó sokan csinálták, és többen használták is a metaforát, de nem baj, vannak örök, példázatértékű jelenetek.) Itthon is ez történt: a politikában is, az érzéseimben is. Bevág a Kemény István vers is, Az ébresztés. De mintha nem nem lehetne igazán felébreszteni senkit, félálomban, féltudatban működünk, szeretünk, próbálunk alkotni és kapcsolódni. De félig semmit nem csinálni, csak túlélni. De úgy látszik, ezek ilyen túlélő idők.
A felhabzás éve. A tudomásulnemvétel éve. A várakozás éve. Amikor nem is tudom már, én magam mire várok. És lassan elönt mindent az, amitől rettegünk.
“Majd tíz év múlva elmondok neked valamit” - mondja akitől elmenekültem az utolsó találkozón. Illetve ő nem hiszi el, hogy részemről tényleg ez a végső pont, és erről is Berényi jut eszembe, “nem lesz tíz év múlva olyan, ami veled kapcsolatos, és engem érdekelne.” Ha személyesen képesek vagyunk az önvédelemre, jut erről eszembe már a repülőn idefelé, akkor a közösség mért nem képes arra, hogy valóban kiálljon maga mellett? És megint a fontos gondolatokra, könyvekre és a segtíséget nyújtó együttlétekre gondolok. Gyerekként annyira egyszerűnek tűnt minden. Hol vannak a régi gyerekek? Janne Teller Semmije huszonöt éves volt az idén. Mindenki lejött azóta a fáról, és alig vannak kérdéseink.
„Nyersek? Igen. Nem hagynak nyugodni? De nem ám." – Karafiáth Orsolya Janne Telleről
A világhírű dán írónő, Janne Teller a 30. Budapest Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégként vett részt a Magyarország egyik legnagyobb irodalmi rendezvénysorozatán. A fesztivál megnyitóján a 25 éves Semmi, a Minden és a nemrég megjelent a Büszke vagy rám, Joanna? írójának Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere, valamint Dr. Gál Katalin a Magyar Kiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke adta át a Budapest Nagydíjat. A Könyvfesztivál díszvendégéről Karafiáth Orsolya mondott laudációt, ezt olvashatjátok az alábbiakban.
Krasznahorkai éve is ez, minden értelemben. “Ott tartunk, hogy az egykori tömegkultúra elment egy bevásárlóközpontba, szépen átöltözött, ilyen napszemüveg, olyan cipőcske, és mire kijött, már magaskultúraként definiálta önmagát. És ezt mindenki elfogadta.”
2025 a félrerenézés éve. Remélem, egyszer majd valaki pontosan, álarcok, szépítgetés és félelem nélkül megírja, miket éltünk át. A magam részéről azt se bánom, ha csilivili álruhát húz rá. Tudja meg mindenki. Kiabáljuk ki végre, hová jutottunk. Onnan lehet csak elindulni valami már irányba.
Ebben az évben eljött hozzánk Alanis Morissette, és együtt énekeltük, hogy “the moment I let go of it / was the moment I got more than I could handle / the moment I jumped of it / was the moment I touched down”. Megnézhettem Marina Abramovich és Mathew Wong műveit. Láthattam-hallhattam Zubin Mehtát, ahogy a West-Eastern Divan Orchestrát vezényli. Közben körben háborúk, tegnap elsírtam magam egy villanyoszlopnál, ami fiatal fiúk és lányok arcképével, az itteni háború áldozataival volt felmatricázva.
Személyes év. Gyönyörű. Rettenetes. Tudtam érezni, együtt és magamban, thank you, 2025. Menni kell tovább.
