Húsz évnyi írói és pszichológiai utazás után Tisza Kata lezárja a pszichopróza műfaját, amelyet maga teremtett meg. Új könyvével, az Intimitás és hasadással nemcsak életművének ezen szakaszát búcsúztatja, hanem önmagával is egy mély folyamat végére érkezik. A húsz éven át tartó küzdelmes önismereti út integrációja fájdalmas, mégis felszabadító tapasztalat, amely egy teljesebb, szabadabb lét felé nyit kaput. Továbbá arról is mesél, mit jelent számára az intimitás az olvasóval, hogyan változott a saját hangja az első bátortalan mondatoktól a szabadságot vállaló sorokig, és milyen lesz „csak szabadon” írni.
Húsz év után elengeded, lezárod könyveid pszichológiai keretrendszerét. Mi volt a legnagyobb kihívás ebben a döntésben, felismerésben?
Elértem egy belső végpontot abban a folyamatban, amit éppen húsz évvel ezelőtt nyitottam ki magamban, és az azt dokumentáló írásaimban. Felismertem, hogy innen, ha ugyanezt folytatom, akkor az már nem kinyit, hanem bezár, mert minden, ami eléri a végpontját és ott nem áll meg, az önmaga ellentétébe fordul. Az ember önmagával való ismerkedése rétegekben történik, mert egyszerre nem bírható el az összes, és ahogy egyet kinyit és integrál magában, úgy tud csak a következő felé fordulni, bár olykor ezek körkörösen is egymásba folyhatnak. Mikor önmaga legmélyebb árnyékához leér, oda, amiről nem akart volna tudomást venni, olyannyira fájdalmas, akkor jut a végponthoz, nietzschei értelemben a szakadékhoz. Ez egy fontos felismerés, mert ez ad értelmet, értéket az életnek, és mutat rá a szabadság lehetőségére, ugyanakkor, ha itt még tovább mélyíti, akkor már a szakadék szájába ugrik, ezért meg kell érezni, hogy ott van a létezésünk személyes határvonala. Ennek a tudásnak a fájdalmával és tiszteletével szükséges visszafordulni az élet irányába.
Azt írod, hogy ezzel a kötettel leteszel mindent, amit magad mögött, magad alatt, magad előtt látsz. Húsz évet zársz le. Van ennek felszabadító hatása?
Ez a döntés nem okozott számomra nehézséget, mert egyértelmű volt, hogy vége van, és nem a fejem döntött így, hanem a testem, az idegrendszerem és az érzéseim szinte kikövetelték maguknak. Ez a pont már könnyed és katartikus szabadságélményt nyújtott, mint amikor megmásztál egy hatalmas hegyet és végre fellélegzel, sokkal inkább az odavezető húszéves folyamat kihordása volt rendkívül megterhelő és fájdalmas. Ezt a műfajzáró utolsó kötetet egy olyan belső csendben írtam meg, amikor egy teljes évig távolságot tartottam mindenfajta emberi interakciótól, a tulajdon gyermekeimet és a napi munkámat leszámítva, hátraléptem minden kapcsolatból és szereplésből pontosan azért, hogy a lehető legmélyebben reflektálni tudjak az emberi létezés magányosságára, illetve pontosan felismerjem tulajdon reflexeimet, azokat is, amelyek torzak és sérültek, mert így tudott a folyamat végképp letisztulni és lecsupaszodni önmaga belső magjára.
Milyen érzés búcsút mondani annak a műfajnak, a pszichoprózának, amit gyakorlatilag te hoztál létre?
Olyasmi érzés, mint amikor egy szülő világra hoz egy gyermeket, nevelgeti, gondozgatja, szereti és közben küzd is a saját szülőségével, aztán egyszercsak a gyerek felnő, nagykorú lesz, még egy picit talán próbálod simogatni, de rájössz, hogy ez egy ponton túl már nem tesz neki jót, mert a legtöbb, amit most nyújhatsz neki, az a szabadság és elengedés, hogy a tulajdon életét élhesse. Megérzed, hogy a munka, amit végeztél, nem feltétlenül tökéletes, de minden kétséget kizáróan valóságos és megküzdött, igaz és emberi, és méltó ahhoz a tisztelethez, hogy bízzál benne annyira, hogy a te feladatod bevégeztetett. Ott állsz mögötte, mindenkor stabilan és elérhetően, de a saját teljesebb létezésed is kinyílhat ugyanakkor, ami éppen az elvégzett munka legnagyobb és legtermészetesebb adománya lesz.
2026-tól „csak szabadon írni fogsz”. Mit jelent neked a szabadság a hétköznapokban, és mit az irodalomban?
Azt jelenti, hogy a folyamatosan lázasan gondolkodó és elemző agyamat le tudom állítani, sőt, nem kell leállítanom, hanem leáll magától. Mert a gondolatokkal védekezünk és túlélünk, és a hiányt pótoljuk. Amikor boldogok és szabadok vagyunk, akkor az olyan egyértelmű és magától értetődő, hogy nincs szükség védelmező, magyarázó és pótló gondolatokra. A gondolataim és magyarázó kereteim kiszolgálták önmagukat, és szeretnék egy kicsit nélkülük lenni és létezni. De ez sem megy puszta döntésből, hanem egyszerűen teherré válik, és a test ledobja magáról a magyarázatokat, és a lélek valahogy elkezdi kinevetni a sok beszédet, és azt mondja neki, mélyen, belülről: tudsz egy kicsit csöndben maradni és megélni a pillanatot és örülni neki?
Ha visszagondolsz első Scolaros könyvedre, milyen változásokat látsz magadban?
A bátortalan mondatoktól eljutás a bátor mondatokig, majd visszavágyódás a bátortalanságba újra. Abba az ösztönösségbe, amelyik nem magyarázza meg többé önnön létjogosultságát, mert nincs rá szüksége. Már nem kéri, hogy értsék, hogy elfogadják, hogy legyen helye, hogy adjanak neki műfajt, mert teremt magának. Nem várja már, hogy végre kívülről lesimogassák, mert eljutott belülről ahhoz a bizonyossághoz, ami megengedi akár azt is, hogy hibázzon, kísérletezzen, szabaddá váljon, kockáztasson, megmutassa magát, védőburok nélkül, és csak legyen az, aki.
Az Intimitás és hasadás része az író és olvasó közötti intimitás dimenziója is. Mit jelent ez neked, hogyan változott írói utad során?
Olyan mértékű és minőségű intimitás tud létrejönni az író és az olvasó között, amilyet az író megélt és megteremtett belülről önmagával, mert azt nyújtja át az olvasónak. De az olvasó is olyan jellegű intimitással tudja ezt fogadni, amire már kinyílt belül önmagával. A találkozás ezért sosem lehet csak az egyik, vagy csak a másik felelőssége, mert nemcsak az írás, hanem maga az olvasás is teremtés, vagyis kölcsönösség. Az intimitás egyik legfőbb meghatározója a kölcsönösség és a valóságfogadás, vagyis őszinteség, ha ez megtörténik, akkor új, mélyebb valóság születhet, tulajdonképpen az, amiért a világra jöttünk, és ami értelmet ad az emberi életnek. Ez a húsz év ily módon bennem is, a könyveimben is bejárta a maga útját a legfelsőbbtől a legmélyebb rétegig, ahol már nincsen senki, csak te meg én, és aki befogadta ugyanezt a szövegeken keresztül, az megéli ugyanazt a belső valóságot, ami felemelő és katartikus találkozási pont, ismeretlenül is, teret és időt áthidalóan.
Kapcsolódó cikk
Tisza Kata: Mindent történetekben látok
Az emberi létezés komplexitásában nemcsak öröm van, hanem gyász, fájdalom, csalódás is. Mindkét pólus része az életnek. — vallja Tisza Kata. Interjú a csendes elvonulásról, a felszínre hozott emlékekről is mesélt és a ma megjelent Intimitás és hasadás kapcsán.
