Vályi-Nagy Erika második regényének szereplői, Anna és Feri talajvesztett negyvenesek; csak megtörténnek velük a dolgok, de sohasem ők a sorsuk irányítói. Miközben próbálnak megbirkózni súlyos terheikkel, veszteségeikkel, nem támaszkodhatnak senkire, mert emberi kapcsolataik sem működnek, jövőképük homályos, megfogalmazni sem tudják, mit akarnak az élettől – és egymástól. Pedig szeretnének változtatni, mégis mindig ugyanott, ugyanabban a mókuskerékben találják magukat, és nem értik, miért történik velük mindez. Vajon van-e kiút ebből az életcsapdából, elnyerhetik-e a boldogságot azok, akik ilyen helyzetbe sodródtak, vagy meg kell elégedniük „a párhuzamosok a végtelenben találkoznak” matematikai illúziójával? Erre ad egy lehetséges választ ez a könyv. Olvass bele a 2025-s Nők Lapja Irodalmi díj Top 100-as listáján 22. helyezést elért Párhuzamosok a végtelenbe című regénybe!
Negyed tízkor csörrent meg a mobilja. Ránézett a kijelzőre, és összeugrott a gyomra. Pista bácsi, apja mezőkeresztesi szomszédja hívta, aki még életében nem kereste őt telefonon. Körbenézett az irodában, a kollégái belemélyedtek a számítógépükbe, de Anna tudta, hogy bármennyire tettetik is a munkát, mindent hallanak, mindenre figyelnek. Kiment a folyosóra, és ott fogadta a hívást.
– Csókolom, Pista bácsi! – Próbált természetesen beszélni, csak mintha valami a torkában nem hagyta volna rendesen kijönni a hangokat.
– Annuskám, Annuskám, nagy a baj! Apukád! – Elfehéredtek az ujjai, úgy szorította a készüléket. Nem bírt megszólalni, a saját szuszogását hallgatta. A pillanatnyi csend után Pista bácsi hangosabban folytatta: – Halló, ott vagy?
Legszívesebben kinyomta volna a mobilt, hogy ne kelljen végighallgatnia, ami most jön. Pedig volt ideje felkészülni, az apja évek óta egyensúlyozott a halál kapujában. Az egyedüllét, az alkohol, a szegénység az öreg minden erejét felemésztette; Anna sokszor gondolta, hogy megváltás volna neki a halál. Most mégsem érezte, hogy ez volna a kegyelmi pillanat.
– Meghalt – mondta ki a szomszéd helyett, aki gyorsan át is vette a szót.
– Most ment el a mentő. Én hívtam ki édesapádhoz, de már nem tudtak mit tenni. Ma hajnalban történhetett. Az ablakkeretnek támaszkodott, az udvart nézte. Szállingózott a hó, pedig március volt. Egy kollégája a kabátot fázósan összehúzva magán szaladt a kijárat felé. Anna az órájára pillantott, csak fél tizenkettő felé járt az idő. Vajon hova siethet? Az ebédidő délben kezdődik, náluk pedig szigorúan veszik a szüneteket. Pista bácsi közben megint hallózni kezdett, ha lehet, még hangosabban.
Halló, Annuskám, megvagy?
– Igen, itt vagyok, persze. El tetszene mondani, hogy mi történt? – Tudta, hogy ezt a kérdést várja a szomszéd, pedig ő nem is volt kíváncsi a válaszra. De úgysem szabadul, amíg Pista bácsi mindent részletesen el nem mesél. Végül is megértette. Nagy és nehéz nap lehet ez az ő életében is.
– Hát, úgy volt, Annuskám, hogy ma jöttek a szemetesek, én meg láttam, hogy apád nem tette ki a kukát. Nem értettem, máskor mindig ki szokta húzni, bár az is tény, hogy az utóbbi időben néha elfelejtette. Tudod, amikor este megszaladt a bor… – Megsajnálta az öreg szomszédot, aki még most is próbálta kikerülni a tényt, hogy Anna apja menthetetlen alkoholista volt. Az estéi többségét teljes kómában töltötte, az volt a csoda, ha reggelenként ki bírt kelni az ágyból. Vagy a földről, ahova előző éjjel lecsúszott. – Na, mondom, bemegyek, kihozom én – folytatta az öreg. – Miután végeztem, gondoltam, azért benézek a Sanyihoz, hogy mi van. Elaludt, vagy micsoda? Kopogok, semmi. Döngetek, semmi. Hát, Annuskám, én bizony benyitottam, tudom, hogy nem illik, de csak megpróbáltam. Nyitva volt, képzeld, az ajtó. Akkor már sejtettem, hogy nagy a baj. Körbenéztem, kiabáltam, aztán a benti szobában találtam meg. Ott feküdt a földön, az ágy mellett. Talán legurult róla, én nem tudom. Ébresztgettem, hogy Sanyi, Sanyi, keljél, mi a baj, de semmi. Semmi, Annuskám. Ordítottam Eminek, ő aztán hívta a mentőket. Már nem tudtak mit csinálni. Mondták, hogy nem viszik be, minek. Hívjam a halottszállítókat. Én inkább tégedet hívtalak. – Anna még mindig az irodaház belső udvarát nézte, próbálta összeszedni a gondolatait. Az anyja halálakor alig tizennégy éves volt, nem emlékezett, miként intézte az apja a temetést. Sanyinak talán rémlik valami, ezért úgy döntött, hogy amint Pista bácsi leteszi a telefont, őt hívja fel. Közben az öreg újra rákezdte: – Annuskám, figyelsz?
– Igen, igen, persze. Csak nem igazán tudom, Pista bácsi, hogy mit csináljak. Még nem kellett soha ilyet intéznem.
– Gondoltam, Annuskám. Lejössz Keresztesre?
Anna nem tudta, mit válaszoljon. Éppen egy pénzügyi kimutatásban volt benne nyakig, megígérte a főnöknek, hogy holnapra az asztalán lesz az eredmény. Otthon üres a hűtő, délutánra tervezte a bevásárlást, megígérte Ferinek, hogy estére főz valamit. Azon tűnődött, vajon elég indok-e az apja halála, hogy az eltervezett dolgait elhalassza.
– Le kellene, ugye?
– Hát igen, Annuskám. Mégiscsak te vagy a legközelebbi hozzátartozója.
– Ott a bátyám is.
– Hja! – Pista bácsi hangjából érződött a megvetés és cseppnyi düh is. – Na, akkor már inkább te gyere, jó? De tudod, mit? Amíg leérsz, én elintézem, amit bírok. Nagy gyakorlatom van már a halottakkal – sóhajtott színpadiasan. Annának eszébe jutott, hogy tavaly halt meg a férfi nővére, és nyilván a szüleit is maga temette.
Az milyen jó lenne, Pista bácsi! Természetesen fizetek minden költséget – tette hozzá gyorsan, hogy a legfontosabbat megemlítse.
Mikor kinyomta a mobilt, megint az órájára nézett. Pár percig tartott csak a hívás. És ezalatt átrendeződött minden. A prioritáslista, amit a fejében reggel összeállított, kártyavárként omlott össze, miközben Annán úrrá lett a kétségbeesés. Mi lesz az Excel-táblával, amelyen napok óta dolgozik, és délutánra át kéne küldenie a főnöknek? Mi lesz Ferivel és a vacsorájukkal, de leginkább: mi lesz vele, ha haza kell térnie a lepusztult házba, és szembenéznie mindazzal, ami az apja után maradt?
Végiggondolta, kiket kellene még felhívnia azelőtt, hogy visszamenne az irodába. Sanyi volt az első a sorban, és bár sejtette, hogy a bátyját nem fogja különösebben meghatni az apjuk halálhíre, a reakciója mégis megdöbbentette. – Na végre, hogy megdöglött.
Anna úgy tett, mintha nem is hallotta volna a szavakat, szinte gépiesen elmesélte, amit a szomszédtól hallott. Aztán elhallgatott, és várta, hogy a testvére is hozzáfűzzön valamit a történtekhez. A beállt csend kezdett nyomasztóvá válni, újra próbálkozott, immáron hangosabban.
– Sanyi, itt vagy? Hallod, amit mondtam?
– Hallom, ne üvölts már!
Meghalt az a fasz. Mit mondjak még?
– Ne csináld! Legalább most ne. El kell temetnünk.
– Engem hagyj ki belőle!
– Mi van? A te apád is.
– Leszarom.
– Neki már pont mindegy, de nekem egyáltalán nem. Soha nem intéztem még ilyet. Ketten kéne nekiállnunk. Lejössz velem Keresztesre?
– Megy a halál. Engem az se érdekel, ha ott rohad meg a padlón. Anna, szerintem te se csinálj semmit. Nem érdemli meg.
– Megint be vagy állva.
– Dehogy. Itthon ülök, és tévézek.
– Akkor kísérj el!
– Ki nem hagynám ezt a jó sorozatot.
– Sanyi, anya miatt kérlek, hogy gyere. Ne csináld már! Szerinted anya mit mondana?
– Anya már semmit se mond – csattant fel Sanyi. Tudta, hogy ez azonnal hatni fog.
– Anya nekem adna igazat. Ma már ő se temetné el azt az állatot.
Azzal kinyomta a telefont – aminek végső soron Anna is örült. Legalább nem kellett tovább hallgatnia. Gondolta, hogy a bátyja így fog reagálni, mégsem tudta megtenni, hogy ne vele közölje először a hírt. Lehet, még rosszabb is lett volna, ha Sanyi úgy dönt, hogy elkíséri, és már az első benzinkútnál elkezdi magába tölteni a felest meg a sört, aztán részegen dülöngél a régi házban, miközben szidalmazza a halott apjukat, neki meg ahelyett, hogy intézné a dolgokat, vele kell foglalkoznia.
Eszébe jutott, hogy mielőtt visszamegy az irodába, még Ferit is fel kellene hívnia. Talán rá tudja beszélni, hogy vele tartson. Biztos volt abban, hogy a férfi nyakig ül a programozásban, reggel mondta, hogy a főnöke egy hete várja, hogy végezzen valamivel. Nagyon ideges lesz, és megint szóba jön, hogy Anna miért nem tanult meg vezetni, majd azt is jól a fejéhez vágja, hogy ő nem sofőrnek szerződött. Nagy levegőt vett, miközben kikereste a számot.
– Apa meghalt.
– Tessék?
– Igen, igen. Most hívott a szomszéd.
– És ez… Anna gyorsan rátért a lényegre.
– Mindent nekünk kell intézni. Pista bácsi megcsinálja, amit tud, de valójában a mi dolgunk…
– Feri gonoszul közbeköhögött, Anna kijavította magát:
– Azaz az enyém.
– Leadásom van, tudod – szólt Feri enyhébb hangon, ami némi reményt adott, hogy mégis rá lehet venni őt az utazásra.
– Mindig az van. Hátha megérti a főnök, elvégre apa halt meg.
– A te apád.
– Mert én nem segítenék, ha a te apáddal történne valami?
– Nem ezt mondtam.
– Akkor gyere le velem, légy szíves. Nekem is van egy halom munkám. Ez van.
– És a bátyád? Ő nem tudna lemenni veled?
– Viccelsz?
– Nem vagyok vicces kedvemben.
– Én sem, ha tudni akarod. Minek vinném Sanyit? Inkább hátráltatna, mint segítene, és neki amúgy is más volt a kapcsolata apával. – Itt kényszeredetten elhallgatott. Nem akart most belegondolni abba, milyen gyűlölet volt a két ember között. Feri pontosan tudta az igazságot, és nem viszonyult hozzá megértően. A bátyjával sosem volt elnéző, mert ugyanúgy utálta, mint Anna apja. Annyi volt a különbség, hogy ő csak csendesen és távolról gyűlölködött, míg a másik szíjjal a kezében.
– Jó, ha nem jössz, akkor lemegyek vonattal. Nem kell fel se állnod a székből, programozgass nyugodtan tovább – folytatta. Nem volt más választása, bedobta azt a kártyát, ami mindig hatni szokott. Feri már enyhébb hangnemben folytatta:
– Beszélek a főnökkel, és visszahívlak – fújtatott, és kinyomta a mobilt.
Anna egy darabig még bámulta a kijelzőt, mintegy automatikusan rábökött a Facebookra, és pörgetni kezdte a hírfolyamot. Érdektelenebbnél érdektelenebb posztokat olvasgatott, majd hirtelen észbe kapott, hogy mit is csinál. Éppen csak megkapta az apja halálhírét, előtte egy csomó teendő, ő meg a mobilján mások programjairól nézeget fotókat. Nemrégiben olvasott egy cikket a kamaszokról, akik elfelejtenek élni, mert folyton a telefonjukon lógnak, most azonban be kellett látnia, hogy ő sem különb náluk. Ahelyett, hogy sírna, kétségbeesne, ügyintézne, a közelitávoli ismerősök életébe próbál bekukucskálni. Mármint abba a látszatéletbe, amit sok kozmetikázás után feltesznek a világhálóra.
A zsebébe süllyesztette a telefont, bement a mosdóba, hogy vízzel kicsit lehűtse magát. A délelőtti nap pont odasütött, erősen megvilágítva a két beszélgetéstől felforrósodott arcát.
Arra gondolt, hogy ha a tükörben keretezett arca egy festmény volna, azt a címet adná neki, hogy „Öregedő nő délelőtti fényben”. A legnagyobb jó szándékkal sem tudta volna magát máshogyan jellemezni. Már ahogy elhagyta a harmincat, kezdtek mélyülni a ráncai, egyre szárazabb lett a bőre, és bár tudta, hogy a folyamat feltartóztathatatlan és visszafordíthatatlan, maga is meglepődött, hogy mire elérte a negyvenet, eltűnt a szája kontúrja, és mintha mindig szomorkodna, a vonásai lefelé futottak. Ha pedig mosolyogni próbált, akkor az apró szarkalábak erősödtek meg a szeme körül. Feri nem öregedett ilyen ütemben mellette. Neki még most is fiatalosak voltak a vonásai, alig akadt egy-két vonal a szeme körül, de azok is csak akkor jelentek meg, ha nevetett. Ez azonban ritka alkalomnak számított, ugyanis szinte mindig rosszkedvű volt.
Az irodába visszatérve egyből megkereste a főnökét. Zavarba jött, amikor a férfi felajánlotta, hogy ne vegyen ki szabadságot, hanem nyugodtan hagyjon félbe mindent, és intézze a dolgait. Először alkudozni próbált, hogy a pénzügyi táblát azért befejezi, de a főnök leintette.
Anna, most halt meg az apád. Nincs itt teendőd, azt hiszem, ezt mindenki megérti.
Ő azért nem volt olyan biztos ebben, mégis megköszönte a nagyvonalúságot, és némán visszament az irodába, leült a számítógépéhez. Átfutotta az e-mailjeit, bezárta az Exceltáblákat, majd kilépett a programból. Míg a képernyőn a kis homokóra villogott, kezével lesöpörgette a morzsákat, hajszálakat az asztaláról, jobb oldalra rendezte a papírjait. A bal oldalon lévő cserepes virágok földjére töltött a mellettük lévő öntözőkannából, tollait betette a Klimt-motívummal díszített tartóba. Szerette a rendet. Csak akkor állt fel, amikor mindennel végzett, halkan betolta maga mögött a széket. Felnézett. Az irodában ülő nők őt bámulták. Várták, hogy kiderüljön, hova készülődik.
– Apám az éjjel meghalt. Haza kell mennem.
Érezte, hogy a hangja csúszkál, az ujjai tövében nyirkos lesz a bőre. A kolléganők szeme kissé elkerekedett, izgatottan fészkelődtek a székükön.
– Részvétem, Anna – cincogta az ablak mellől Hajni. És aztán felbátorodva a többiek is megismételték.
– Őszinte részvétem!
– Részvétem.
– Köszönöm – lehelte Anna, majd elindult kifelé.
Miközben igyekezett a lehető legcsendesebben elhagyni az áporodott levegőjű szobát, eszébe jutott egy film, amit a múltkor nézett a National Geographicon; arról szólt, hogy a pumák milyen nesztelenül tudnak osonni puha mancsaikon.
Ő meg milyen otromba módon, hangosan csattog végig a parkettán! Szerencsére csak tizenkét lépés volt – megszámolta, hogy addig se kelljen mással foglalkoznia. Végre behúzta maga mögött az ajtót. Elképzelte, ahogy kolléganői kitárgyalják őt egymás között, megállapítják, hogy soha nem beszélt az apjáról az irodában, biztosan nem is szerette, kolonc volt a nyakán, most is csak az örökség miatt utazik oda. Délre hazaért. Feri már útközben telefonált, hogy őt is elengedték, nemsokára leparkol, aztán indulhatnak. Összepakolta a legfontosabbakat, iratokat, igazolványokat, de betett a táskába egy váltás ruhát, fogkefét, pizsamát is. A halántékán lefutott egy izzadságcsepp, hogy nem fognak egy nap alatt végezni, és kénytelenek lesznek ott aludni a rossz emlékekkel terhes vályogházban, apja évtizedes szemétdombján. A kocsiban némán ültek egymás mellett, Anna meredten nézte az utat, Feri görcsösen fogta a kormányt. Félúton a nő megkérdezte:
– Kávé? Feri lekanyarodott az első benzinkútnál, és rendelt két feketét.
– Cukrot? – tartotta Anna felé a tartót, mire ő kivett egy kis tasakot.
A rossz fekete íze ott maradt a szájában. Számtalanszor megfogadta már, hogy csak a koffein miatt nem iszik meg akármit, majd a saját maga által felállított szabályt újra meg újra megszegte. Indokot mindig talált, most például azt, hogy így legalább megszakították a néma utazást, és a rendelés a pultnál arra késztette őket, hogy egymáshoz szóljanak. Igaz, csak néhány vakkantást, de az is több volt a semminél.
Rendeld meg Vályi-Nagy Erika Párhuzamosok a végtelenben című regényét itt a Scolar.hu-n!
Kapcsolódó cikk
Van-e igazsága a halottaknak? – olvass bele Janne Teller legújabb könyvébe!
A történet szerint egy véletlen párizsi találkozás kétségbeesett kutatásra indít egy dán ENSZ-diplomatát. Célja kideríteni az igazságot: miért és hogyan halt meg a lánya, Joanna egy közel-keleti békedemonstráció során. A gyászmunkával felérő nyomozás végén egy magányos, vidéki folyóparton fegyvert szegez egy férfira, akitől a végső válaszokat várja, és aki talán megakadályozhatta volna a tragédiát. Olvass bele a Büszke vagy rám, Johanna? első oldalaiba!
