Lehet-e boldogan élni egyedül?

Lehet-e boldogan élni egyedül? És miért tekintünk az egyedüllétre gyakran szégyenletes kudarcként egy olyan világban, amely az individualizmust hirdeti? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket boncolgat Daniel Schreiber Egyedül című kötetében. Schreiber személyes tapasztalatokra, valamint filozófiai és szociológiai gondolatokra építve vizsgálja az egyedüllét és a közösség iránti vágy közötti feszültséget. A személyes esszé műfajával kísérletező kötet olyan tabukat dönt le, amik még mindig szerves részei a modern társadalmi normáknak. Olvass bele a Bartók Imre fordításával készült újdonságunkba!

A ház mögött ültünk a billegő kerti székeken, kávét kortyolgattunk, élveztük a késő nyári nap utolsó, meleg sugarait, és az elvadult telket néztük, ahol egykor jókora veteményes volt. Sylvia és Heiko a Liepnitz-tónál, Berlin mellett építették ezt a házat. Eltartott néhány évig, amíg elkészült, de végre-valahára beköltözhettek a kislányukkal, Lilithtel, és hátat fordíthattak a berlini életüknek. Nekem vegyes érzéseim voltak a költözésükkel kapcsolatban. Nem voltam biztos benne, hogy az így születő távolság milyen hatással lesz a szociális életemre, és főleg a Sylviával régóta fennálló barátságomra.

Már évek óta senki sem foglalkozott a kerttel. Elhanyagolt kis mező tárult elénk, kiszáradt fűvel, labodával és csalánnal, körülötte keszekusza, jó egy méter magas tuják rengetegével. Középütt három erdeifenyő nyújtózott az ég felé, köztük néhány kopár meggyfával és rododendronnal. Mellettük még egy pár, a szárazságot meglepően jól tűrő, bíborszínű kakukkszegfű, rózsaszínű gólyaorr és narancssárgán izzó napszemvirág volt kivehető. Sylvia váratlanul megkérdezte, nem segítenék-e neki újrarendezni a kertet. Nem tudnám pontosan megmondani, miért éreztem helyénvalónak, hogy így tegyek. Valószínűleg ahhoz lehetett köze, hogy valamiféle megnyugvást vártam a természetben végzett tevékenységtől és a növényekkel való foglalatoskodástól. Lényem egy része talán úgy érezte, hogy a kert katasztrofális állapota a saját életem jelenlegi állapotával rokonítható. Az utóbbit is katasztrofálisnak találtam, még annak ellenére is, hogy azért számos szép pillanattal szolgált. Az elmúlt hónapokban egyre inkább megszilárdult bennem az érzés, hogy valamit rosszul csinálok, hogy ifjúkoromban súlyos félreértésben voltam afelől, hogy miről is kellene szólnia a felnőttkornak, és hogy e félreértés következményei csak most kezdenek igazán megmutatkozni.

Sosem hoztam tudatos döntést azt illetően, hogy egyedül éljek. Épp ellenkezőleg, hosszú időn keresztül abból indultam ki, hogy valaki mással fogom megosztani az életemet, akivel majd együtt öregszünk meg.

Korábban tulajdonképpen állandóan párkapcsolatban voltam; ezek között voltak rövidebbek, hosszabbak és jóval hosszabbak is, amelyek olykor átfedésbe kerültek egymással. Két partneremmel is együtt éltem, és az egyikükkel éveken keresztül tervezgettük a közös jövőnket. Azok a hetek, amelyeket ebben az időszakban egyedül töltöttem, kész örökkévalóságnak érződtek, amelyet afférokkal és egyéjszakás kalandokkal igyekeztem kitölteni; ezekre olykor még ma is vissza-visszagondolok. Aztán egy szép napon mindez véget ért. Először hónapok, majd évek teltek el, amikor immár kapcsolat nélkül léteztem, és a futó kalandok is megritkultak. Habár korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy huzamosabb ideig egyedül legyek, most mintha kifejezetten kerestem volna a magányt.

Fotó: Funke Foto Services | Maurizio Gambarini

Amikor a barátaimmal beszélgettem erről, azt mondtam, biztos azért alakult így, mert korábban egyszerűen fiatalabb, nyitottabb és kockázatvállalóbb voltam. Néha azt mondogattam magamnak, hogy a melegek szerelmi életét egyfajta kíméletlenség jellemzi, amely egy bizonyos kor fölött gondoskodik róla, hogy az ember láthatatlan maradjon. Néha azt kérdeztem magamtól, talán már fizikailag nem vagyok alkalmas arra, hogy új kapcsolatba kezdjek, vagy esetleg nem fér bele az ilyesmi az életembe, elvégre sokat kell dolgoznom, hogy a felszínen tartsam magam, és az írás – az elsődleges projektem – elég sok időmet felemészti.

Mindebben lehet némi igazság, mégis adós maradtam a válasszal. Bizonyos napokon mintha megsejtettem volna, hogy azért élek egyedül, mert híján vagyok valamiféle elemi biztonságérzetnek. Egyszerűen sosem volt olyan benyomásom, hogy kedvező és biztató jövő állna előttem, amelyet mással is érdemes volna megosztani.

Ez a magatehetetlenség nem csak a magánéletemre vonatkozott. Az áthidalhatatlan társadalmi egyenlőtlenségek, az autokrata rendszerek egyre növekvő befolyása, a nagy valószínűséggel feltartóztathatatlan klímaváltozás – mintha az emberiség lemondott volna róla, hogy bármit is megpróbáljon kezdeni a küszöbön álló katasztrófákkal, és helyette átadta magát egyfajta sajátos megelégedettséggel szolgáló fatalizmusnak. Mindegyik hőséget hozó nyár, mindegyik trópusi tornádó, amely egész földsávokat és szigetországokat döntött romba, minden, az éhínségekkel, menekülthullámokkal és összeomló politikai rendszerekkel kapcsolatos előrejelzés, minden hír, amely a világ kormányainak tétlenségéről tudósított – mindez csak fokozta a reménytelenséget. Minden alkalommal, amikor csak a meglepően hatékony politikai dezinformációs kampányokról, a kiber- és bioterrorizmus veszélyeiről, az új vírusokról és ránk leselkedő potenciális világjárványokról olvastam, egyre inkább elhatalmasodott bennem a kiúttalanság érzése.

Ezeket az egyre nehezebben elviselhető érzéseket a leginkább „moral injury”-nek – „morális sérülés” – lehetne nevezni. A fogalom a háborús zónákból tudósító újságírók poszttraumatikus zavarait leíró esettanulmányokból származik, és a belső valóságészlelés sérülésére utal. Ez a sérülés az olyan rettenetes élmények átélése után jelentkezik, amelyeket nem igazán lehetséges megérteni és feldolgozni.1 Akkor is, ha az életünket természetesen nem lehet a haditudósítókéval összehasonlítani, azért mindkettőre jellemző egy hasonló nehézség. Hozzájuk hasonlóan mi is úgy követjük a világban zajló rettenetes eseményeket, hogy közben majdnem teljes tétlenségre vagyunk kárhoztatva. Már régóta alig-alig látom lehetségesnek, hogy ezt a tétlenséget ne tekintsem a morális iránytűm, illetve az önmagamról és a világról alkotott képem ellen irányuló fájdalmas támadásnak.

Szeretem a kerteket. Gyerekkoromban sokszor faggattam édesanyámat – aki szenvedélyesen kertészkedett –, hogy árulja el a különböző virágok nevét, és önfeledten játszadoztam a nagy gyümölcsfák és a ruganyos spárgák között. Évek óta rendszeresen ellátogatok a Potsdamban lévő Bornimba, hogy megtekintsem Karl Foerster botanikus csoda szép kertjét. Versailles-ban órákon át tudok sétálgatni Jean-Baptiste de la Quintinie „potager de roi”-jában (királyi kertjében). A Sissinghurst-kastély, Vita Sackville-West kúriája és a hozzá tartozó hatalmas, színcsaládok szerint felosztott kertje láttán mindig eláll a lélegzetem. Az elmúlt években elsősorban a holland tájépítész Piet Oudolf munkássága nyűgözött le. Az ő kertjeit sajátos, vad szépség jellemzi. Azalkotásai olyan benyomást keltenek, mintha csak a prérin honos növények, cserjék és füvek ritmikus tenge­rét alkotnák, amelyekben mindig éppen virágzik valami, és amelyek néhány növény különleges alakjának köszönhetően még télen is el tudják csábítani a látogatókat.

Oudolf kertjei oly módon voltak képesek megérinteni, amit nehéz volna szavakba önteni. Nem csupán az elvonultság iránti igényemet tudták kielégíteni, de még azzal az érzéssel is megajándékoztak, hogy talán mégiscsak szembe tudunk szegezni valamit a korunkat leuraló kihívásokkal. Felmutatták annak lehetőségét, hogy – legalábbis kicsiben – valamivel szebbé tehetjük a körülöttünk lévő világot, és legalább egy kis parcellányi földön lefektethetjük egy reménytelibb jövő alapjait. Annak lehetőségét, hogy együtt éljünk egy olyan világgal, illetve együtt éljünk egy olyan világban, amellyel egyébként állandóan hadakozni szoktunk.

A képre kattintva a termékoldalra juthatsz. 

Sylvia és Heiko szintén Oudolf munkásságától inspirálva találta ki, hogy át kellene alakítaniuk a házuk körüli telket. Én is beszereztem Oudolf könyveit, és módszeresen végigolvastam őket. A cél egy környezettudatos, fenntartható kert létrehozása volt, amellyel évről évre kevesebb a munka, ugyanis az ott élő növények olyan jól megférnek egymás mellett, hogy egyfajta parányi ökoszisztémát hoznak létre. Az sem volt mellékes szempont, hogy a kert még a legforróbb nyári napokban is beérje kevés öntözéssel.

Némi további ötletelés után belevágtunk a munkába. Volt kulcsom a házhoz. Amikor szükség volt rám, vagy amikor épp nem voltam olyan jól, felültem a vonatra, és elzötyögtem a Liepnitz-tóhoz. Sokszor egész korán érkeztem, főztem magamnak egy kávét, majd kimentem a szabadba. A kétkezi munkát egyfajta szellemi tevékenység is kísérte, a kert berendezése ugyanis együtt járt a saját mentális terem kitágításával. Vagy legalábbis így éreztem.

Azon az őszön gyakran eszembe jutott Jean-François Lyotard nevezetes tézise „a nagy elbeszélések végéről”. Lyotard az 1979-ben megjelent A posztmodern állapot című művében fejtette ki az ezzel kapcsolatos gondolatait. „A nagy elbeszélések vége” nem valamilyen irodalmi elbeszélői forma megszűnésére utal, hanem egy alapvető hitelesség elvesztésére mutat rá, amelytől az egész társadalmunk szenved. A szóban forgó „elbeszélések” elsősorban a politika és a filozófia elbeszéléseit jelentik. Lyotard meglátása szerint ez a két terület többé semmiféle kötelező érvényű „racionalitást” nem mondhat a magáénak.

Az volt a benyomásom, hogy igazán csak mostanában kezdjük megtapasztalni, mit is jelent ezeknek a nagy elbeszéléseknek az elvesztése a hétköznapokban; a folyamatot ugyanis néhány éve mindannyian valós időben követhetjük nyomon. Ez a tapasztalat azokban a fejleményekben csapódik le, amelyek közül néhány talán örvendetesnek tekinthető, a többségük azonban rendkívül veszélyes: az előbbiek közé tartozik például a nemekkel kapcsolatos merev sztereotípiák és a patriarchális felfogás fellazulása, míg az utóbbiak közt említendő a közös felelősségvállalás és a tudományos alapokon nyugvó társadalmi cselekvés lehetőségének megszűnése, továbbá a demokráciába vetett közös hit elvesztése.

Lyotard számára a nagy elbeszélések vége azt az „autonóm szubjektumot” is kérdésessé tette, amely magabiztosan hivatkozhatott még magától értetődő bizonyosságokra, és visszamenőlegesen is minden közösen elfogadott igazságról ki merte jelenteni, hogy melyek voltak közülük helyénvalóak, és melyek hamisak. Az így felfogott autonóm szubjektum helyett megjelentek a magukra utalt individuumok, akiknek a számtalan „kis elbeszélés” között kell boldogulniuk. Olyan, állandó keresésben létező „én”-ekről van szó, amelyek óhatatlanul szembesülnek a kor változásával, és akiknek az életét az elveszített bizonyosságok és az új biztonság utáni sóvárgás határozza meg. Ami engem illet, nagyon is jól tudtam azonosulni ezzel az „állandó keresésben létező énnel”.

A feltehetően utolsó nagy elbeszélés, amely – legalábbis részben – túlélte ezt a korszakfordulót, a romantikus szerelem eszménye.

 



Kapcsolódó cikk

 

Booker-díjas szerzőnknek új könyve jelenik meg

Hosszú idő után új könyve jelenik meg Ian McEwannek. Az 1998-ban Amszterdam című regényével Booker-díjat nyert szerzőnk a brit irodalom egyik kiemelkedő alakja – 2008-ban szerepelt a The Times Az 50 legnagyobb brit író 1945 óta listáján, ugyanabban az évben a The Daily Telegraph pedig a 19. helyre sorolta a 100 legbefolyásosabb ember a brit kultúrában című összesítésében. McEwan az elmúlt évtizedekben olyan kötetekkel örvendeztette meg olvasóit, mint  – többek között – a Chesil parton, a Vágy és vezeklés, a Mi, gépek vagy a Dióhéjba zárva. Októberben az Amit tudhatunk című regényével bővül a magyar fordítások sora. Az új kötettel egy időben új kiadásban jelenik meg a híres brit szerző másik nagyszerű regénye, a Daniel Craig és Samanta Morthon főszereplésével filmre vitt Kitartó szerelem is.  

Elolvasom

 

Tartalomhoz tartozó címkék: Beleolvasó Szépirodalom

Ezeket is ajánljuk:

Szerző:Ian McEwan

Amit tudhatunk

Borító ár
Online ár
6.296 Ft

Sehogyse

Borító ár
Online ár
4.496 Ft

Érintés nélkül

Borító ár
Online ár
5.396 Ft
Szerző:Erlend Loe

Amit a világról tudni kell

Borító ár
Online ár
4.499 Ft