Nemrég jelent meg Tisza Kata tizedik könyve. Az Intimitás és hasadás nemcsak életművének egy fontos szakaszát búcsúztatja, hanem önmagával is egy mély folyamat végére érkezik. Olvasd el a könyv első oldalait és merülj el népszerű szerzőnk világában!
Csütörtök este hét és kilenc óra közt moziban voltam. Egy német ellenállókról szóló filmet néztem meg, ami olyan megközelítésből ábrázolta a negyvenes évek berlini eseményeit, ahogyan még sohasem láttam korábban. Fokozatosan építkezve mutatta be, mit jelentett egy német fiatalnak az ellenállás - a szabadságot, a szerelmet és a lelkesedést -, ugyanakkor milyen árat fizetett érte, egészen közel hozva a Gestapo női börtönét, ahol Hilde, a főszereplő, minden nehézség ellenére világra hozza gyermekét. Az emberi pszichével alig felfogható embertelenség kontextusában megjelenő mélységes intimitás, az anya küzdelme fia életéért s a végső kimenet olyan mértékben volt megrázó, olyan súlyú ellentéteket kellett befogadni, hogy a film utolsó félórájában olyan rendkívül erős fizikai tünetek kerítettek hatalmukba, mint a remegés, mellkasi szorítás, hányinger, gyomorgörcs, izzadás és hidegrázás. Se nyugton ülni, se felállni nem tudva, szinte megdermedtem a nézőszékben előrehajolva, lélegzet-visszafojtva.*
Amint véget ért a film, azt éreztem, ki kell rohannom azonnal az utcára, levegőért kapkodva, és hazáig futottam, miközben a könnyeim megállíthatatlanul folytak. Csütörtökön egész éjjel olyan leírhatatlan nyugtalanság lett úrrá rajtam, hogy szinte fulladtam, és alig értettem, mi történik. Tudatosítottam, hogy erőteljes filmet láttam, azonban azt is érzékeltem, hogy valami egészen más is zajlik bennem, sokkal mélyebben. Számos érzést hasított fel, köztük az anyaságom, a családunkon több generáción átívelő fájdalom, az emberi lét sebezhetősége, de közben a mindent átölelő, eltéphetetlen kapcsolódás is. Másnap, pénteken ért a hír, hogy előző este fél kilenc magasságában tragikus hirtelenséggel elment egy közeli barátom, valaki, aki végigkísérte teljes felnőtt életemet annak összes nehézségével, valaki, aki számomra kissé az apaszerepet is betöltötte. Tüdőembóliát kapott.
Valahonnan innen közelíteném a barátság intimitásfogalmát. Együtt lenni valakivel akkor is, amikor fizikailag nem. Érezni a másikat. Elbírni a másik fájdalmát. Jelen maradni. Tudni, hogy számíthatunk egymásra. A bizonyosság, hogy sosem ártana.
A bizonyosság, hogy sosem ártanál. A legtöbb emberben megvan minden jónak és rossznak is a lehetősége. Ami nem mindegy: az arányok, a figyelem, a kölcsönösség, az empátia, az együttműködés, a határok tisztelete, hogy végül melyik lehetőség valósul meg. Azért lehet olykor más és más a benyomásunk ugyanarról az emberről, mert velünk is kölcsönhatásba kerül, és rajtunk is múlik, mennyire bomlik ki valós önmaga, vagy csak a felszínen hagyjuk botladozni. Ha meg akarjuk tudni a valóságot, még őszintébben kell élni. Közelebb menni és közelebb engedni. Ami hát persze kockázat és sebezhetőség, érzelmek feltárása, megosztása.
Péntektől vasárnapig aztán nem csináltam semmit. Egyik székről a másik székre átülve nem csináltam semmit. Részint nem voltam rá képes, részint meg nem is erőltettem. A testemen áthaladt a fájó fulladás érzete, mintha éppen az élet vagy a halál dőlne el bennem. Egyszerűen csak hagytam, mert hagynom kellett magamnak, hogy együtt legyek ezzel az érzéssel, és semmi mással. Mert ez az érzés oly hatalmasra nőtt bennem és felettem, hogy nem engedett teret annak, hogy kibújjak előle, és meg is próbáltam. Ez volt teljes felnőtt életem első olyan letaglózó gyászreakciója, amit egész lényemmel átéltem: a testem is velem maradt, nem mászkált el, az elmém is leült a székbe velem, nem terelte el a figyelmet, és az érzéseim is ezzel foglalatoskodtak, semmi mással. A fájdalom legmélye volt, és mégis, minden egyes részem együtt volt, mint egy hatalmas belső ölelésben összeforrva, a szobában. Nem volt velünk senki, csak mi, vagyis én, testben, szellemben, lélekben. Ki se mozdultam, átadtam magam, vigyen, amerre akar. Sőt abban a pillanatban semmi nem is esett volna jobban, mint együtt lenni a veszteséggel, annak mindenen elhatalmasodó érzetével, és ezen keresztül egy emberrel, akit szerettem. Apás hétvége lévén, megengedhettem magamnak három álló napon keresztül ezt a létet.
PROGRAMAJÁNLÓ
2025. november 29-én a Szabadkai Városi Múzeumban mutatják be Tisza Kata Intimitás és hasadás című könyvét, ahol szerzőnk felolvasószínházi formátumban mutatja be írását. Az esemény érdekessége, hogy a helyszínen Szajkó István emlékkiállítása látható. A nemrég elhunyt művész képe díszíti.
Az est moderátora Sagmeister P. Laura, festő lesz.
A gyász a mindenséggel való összekapaszkodás, téren és időn túlmutató, összes érzelmet tartalmazó önintimitás, ami együttlét önmagunk legbensőbb világával, emlékeivel, a másik emberrel, közös múltjával, összetört jelenével, és immár elképzelhetetlen földi jövőjével, ami a teljes azutáni életet meghatározza. Folyni fog tovább az élet, de beleköltözik a hiány, és együtt lélegzünk vele onnan, olykor nagyobb, máskor kisebb levegővételekkel. A hirtelen bekövetkező gyász másképp hasítja fel az addig hömpölygő életet, könyörtelenebb azonnalisággal, mint az anticipatorikus gyászreakció, amikor valamelyest fel tudunk készülni a veszteségre. Húsz év emléksora pörgött le előttem ezekben a napokban. A filmek, amiket együtt láttunk, nehéz filmek általában. A 4 hónap, 3 hét, 2 nap vagy A londoni férfi. Az időben, amikor még nem voltam férjnél, és nem voltak gyerekeim, sokat jártunk együtt moziba, színházba. Eszembe ötlött az állampolgárrá avatásom ceremóniája, ahol szintén ott volt, vagy a lakásavatóm. Megannyi részlet, de végül nem is ezek fontosak. Összességében az érzés, hogy valaki végigkísérte a felnőtt éveimet, viszontagságaimat, szeretett, és sosem élt vissza vele. Ez az érzés olyan biztonságot adott a világban, mintha most elveszítettem volna magát a világot is általa.
Az biztos, hogy egyetlen férfit se sirattam így meg, és ebből rájöttem, hogy valószínűleg egyik sem szeretett. Ezt valahol érezzük mindvégig, csak nem akarjuk tudomásul venni, de a halál könyörtelen lámpával világít rá a valóságra. Akkora erővel lepett el ez az érzés, hogy nem volt más választásom, mint tudomásul venni, és a kínkeservével együtt is nagyon kitöltött együtt lennem ezzel az érzéssel. Ő azon kevesek egyike volt, aki nemhogy nem használt ki, hanem szeretett, nagyra értékelt, tisztelt, és a legkiszolgáltatottabb és legsebezhetőbb pillanatomban se lépte át a barátság határait, egyetlen szóval, gesztussal, mozdulattal sem. S mindez valahogy az elvesztése utáni napokban jelent meg ily kristálytisztán előttem, azzal a szinte lehetetlennek vélt mélységből feltörő gyásszal, ami három napon át úgy mosott át, hogy szinte új létet kaptam általa.
Azzal együtt, hogy a halál misztifikálja a holtat, mert kiemeli a hibázás és jóvátétel lehetőségeiből is, természetesen láttam az emberi oldalát, küzdelmét is, de a barátja voltam, elfogadtam, kölcsönösen elfogadtuk egymást mindvégig.
Húsz évvel az előtt ismertem meg. Fiatal lány voltam, a pályám kezdetén, tele egyoldalú és előnytelen médiaszerződésekkel, melyekből nem lehetett, nem tudtam kiszállni, miközben rájöttem, hogy ha folytatom azt az életet, teljesen el fogok idegenedni attól, aki vagyok és lehetnék. Kétségbeestem, mert kötbérekkel fenyegettek a kiszállásért, és az egészet csapdának, börtönnek, kényszernek éltem meg. Egyedül voltam, senkim sem volt, és valaki azt mondta, keressem meg Strasser Tibort, mert ha valaki tud segíteni, akkor az 6. Médiaperekben legyőzhetetlen.
Fogadott az irodájában, ahol másodpercenként csörgött egy fekete, hagyományos, tárcsás telefon. Bár most visszagondolva, lehet, hogy fehér volt? Próbáltam elmagyarázni a helyzetem, hogy olyasmikre akarnak rávenni, amit nem akarok, de fenyegetnek, ha kiszállok, pedig én ezt az egészet nem akarom. Ő volt az első és egyetlen ember akkor, aki meghallgatott, és azt mondta, jaj, ne sírjon, kislány, mert akkor én is sírni fogok. Ezen aztán mindketten nevettünk. Ezt követően mindenhova velem jött. Felkelt hajnali négykor, kísért a munkahelyeimre, kreatív, frappáns, humánus és meghökkentő megoldásokkal elérte, hogy visszanyerjem a szabadságomat. Hogy mindenhonnan végül elengedjenek. A bíróságot is megjártuk, természetesen nyertünk. Nem agresszióval sosem, hanem valami olyan lenyűgöző könnyedséggel és utolérhetetlen észjárással, mintha az egész csupán játék lett volna. Kiszabadultam egy világból, ahova oly sokan tartozni akartak, de az nem az én világom volt, és tudtam, éreztem, hogy ha nem fog sikerülni a szabadulásom, akkor én abba belehalok. Nem hagyta, az egész város a fejében volt, mindent elintézett, és közben végig szívszorítóan emberi és kedélyes maradt. Megfogadtam, hogy ha egyszer a médiából kiszabadulok, soha többé nem térek oda vissza. Ez így is történt, de a barátságunk örökre megmaradt. Rendszeres kapcsolatban maradtunk, minden évben kétszer együtt ebédeltünk. Egyszer télen, egyszer tavasszal. Egyszer beültünk, egyszer kiültünk, szerette a rendszert, a szokáshoz ragaszkodott. Mindig megbeszéltük az aktualitásokat, és felemlegettük a múltbeli történeteinket, a közös szabadulást. Évente megjegyezte, hogy most már aztán írhatnék valami szórakoztatóbbat, mert ő ezt a sok pszichológiát őszintén nagyon unja. (Be is fogom tartani, amint ennek a végére érek.) Legutoljára tavaly decemberben ebédeltünk együtt, akkor rengeteg régi fényképet mutatott. Nagy utazó volt, a világot is a fejében őrizte, nemcsak a várost. Vidám volt, szellemes, vibráló. Azt az érzetet nyújtotta, hogy ő örök érvényű.
Úgy váltunk el, ahogyan télen mindig is szoktunk, hogy na majd ha jön a idő, akkor újra kiülünk... Tiborkám, köszönöm, hogy itt voltál. És ahol megbeszéltük, én mindenkor várni foglak.
Néha nagyon erősen tudom a testemben érezni mások érzéseit, ami megnehezíti a mindennapjaimat, mert igen megterhelő minden érzést magam körül felszívni és sajátként cipelni, ezért nagy erőfeszítés és önfejlesztés árán levedlettem ezt mára magamról, a kényszerét a mások érzéseiért való felelősségvállalásnak, hiszen ez nyilvánvalóan egy egykori sérülésből táplálkozik, hogy eljuthassak tisztán csak a saját érzéseimig. De ez a képesség ugyanakkor könnyűvé is teszi a munkát, amit végzek, mert nagyon hamar megérzem a hozzám segítségért forduló embert, rá tudok csatlakozni. Egyik pszichológus barátom úgy fogalmazta meg, hogy ez a képesség túl van a normán, de nem jelent őrületet, mindössze egy túlfejlett kondíciót jelent, a maga előnyeivel és hátrányaival is, az én életfeladatom tehát egyensúlyozni vele. Ez sokszor sikerül is, a moziban épp nem tudtam egyensúlyban tartani, s az azt követő napokban sem, de addigra már tudtam, hogy ezt most meg kell élnem, mert ez az érzés most a valóságos élet, ezen keresztül kapcsolódom éppen magamhoz, az érzéseimhez, a veszteséghez, Tiborhoz, a kettőnk intim kötelékéhez.
Azokban a napokban egyszerre tolongott bennem a veszteség kínja, a fájdalom teljes kiszabadításának katarzisa, a mély, bensőséges és valós együttlét önmagammal, mindenfajta menekülés, pótcselekvés vagy eszköz nélkül csupaszon, az emlékek gazdagsága és egy végleg jelen maradó örökség érzete. Ebben a felfokozott érzelmi állapotban tudatosodott az is, hogy Tibor mit hagyott itt: az önzetlen, valós szeretet és törődés lenyomatát, és ez a bizonyosság valami brutális erővel képzett hirtelen kontrasztot minden mással, ami nem ez. Hogy milyen, amikor valaki úgy szeret, hogy nem akar tőled semmit elvenni cserébe: a biztonság érzete, a szelíd tudat, nem kényszerítő jelenlét, a választás szabadsága, sértetlenség. Ezekben a gyásszal telített napokban jelent meg előttem, hogy mindenki más akart tőlem valamit eddig, elvenni valamit, megszerezni, birtokolni, felmutatni, megkapni vagy elérni rajtam keresztül, s azt sürgetve-követelve kapcsolatnak beállítani. Ott, akkor, a gyász legmélyén, testi, szellemi és fizikai síkon is tudatosodott bennem, hogy mit jelent a különbség a valóság és a látszat közt. Amikor nem kifelé mutogatnak, mint egy díszítőelemet, hanem befele vannak jelen, s a kettő közt konzisztencia áll fenn. Sok mindent végiggondoltam abban a három napban, sok mindent megértettem és megfogalmaztam, miközben most először tettem fel magamnak a kérdést, hogy vajon ő miért töltött időt velem, ha egyszer nem származott belőlem semmilyen különösebb „haszna"? Mert ez mindeddig olyan magától értetődően természetes volt, hogy ragaszkodunk egymáshoz, és eljutni oda, hogy egészen egyszerűen valószínűleg szeretett velem lenni, pusztán önmagamért, mindenfajta elvárás, érdek, cél nélkül, már önmagában is mélységesen megrázott. Csak lenni, együtt, egymás csöndjével és örömével és kudarcával és dilemmáival és vergődésével és veszteségével, az élet végéig.
Amire a gyermekeim hazatértek, hétfő lett, és én újra dolgozni kezdtem, úgy éreztem, valami lecsapódott bennem, a lehető legmélyebben, aminek erejével most nekilendülök ennek a kötetnek. Érezni kezdtem a jelenlétét az életen túlmenően. A bizonyosságot, hogy itt maradt velem. A fájdalmon keresztül is éreztem a kapcsolódást. Valami olyan erőtér nyílt meg, ami velem maradt. Egyszer járt nálam egy nő, aki a párkapcsolatáról mesélt, elhangzott a szó, hogy „intimitás", majd hirtelen felkapta rá a fejét, elismételte, és azt mondta: ,Tulajdonképpen nem is tudom, mi az, nem tudom, mi az intimitás, és azt sem tudom, hogy megélem-e a kapcsolatomban." Erre én is felkaptam a fejemet, és hirtelen csak azt tudtam, hogy mi nem az, de éreztem, hogy közel menni a kérdéshez, annak összes rétegéhez és vetületéhez hatalmas nagy munkát igényel, olyat, ami feltételezi, hogy magamhoz is eggyel még közelebb lépjek. Mivel az intimitás magaddal kezdődik, azzal, ahogyan bánsz magaddal, különösen akkor, amikor fáj. Mit csinálsz, amikor megérzed önmagad legmélyét, akkor el akarsz-e bujdokolni önmagad elől, le akarod-e tagadni, el akarod-e hallgattatni, le akarod-e fedni, mert ha igen, akkor ezt fogod tenni a más gyászával is, és ugyanezt fogod hagyni, hogy mások tegyék veled is, ami azt fogja eredményezni, hogy örömpillanatokban meglehet, hogy lesznek osztozásaid, bár azoknak is magasan kétséges így az őszintesége, de az élet teljességében, amibe beletartozik a gyász is, magadra maradsz. És az is meglehet, hogy egyszer végletesen magadra kell maradnod, hogy megérezd, mennyire egyedül vagy, és hogy az egyetlen esélyed a saját valóságod megtartása.
Mert az intimitás ez lesz: a saját szabad léted és valód, annak valamiféle megszeretése, ezáltal a képesség a másik valóságának elfogadása és szeretése felé, és ennek visszaáramlásaként a képesség, hogy befogadd, igényeld és felismerd a másik valós jelenlétét és törődését. Valami egyértelmű különbség és bizonyosság fog ott megszületni.
A ma már klasszikusként kezelt, vélhetően Poppertől származó alaptézis, miszerint kapcsolatokban sérülünk és kapcsolatokban gyógyulunk, s ez az önmagunkkal való kapcsolatot is magában foglalja, nem csupán a másokkal valót - ily módon nem lehetséges pusztán egyik pólusára figyelnünk a teljes képhez.
Az intimitás tehát ott kezdődik, ahogyan bánsz magaddal a saját gyászodban. Ottmaradsz-e magaddal, amikor fáj, elfogadod-e ezt, vagy mindenáron el akarod terelni a figyelmedet, ki akarsz menekülni belőle, mert idegesít és türelmetlenné tesz, ezért nem fogsz rá teret engedélyezni? Ha ez a viszonyulásod magadhoz, akkor mással is csak ez a szint elérhető: nehezen tudod befogadni az ő igaz jelenlétét, és aligha tudsz érzelmileg jelen lenni számára. Ha mindig harcban állsz magaddal, hogy érezheted-e, amit érzel, szabad-e, helyes-e, mit szólnak hozzá mások, akkor olyan lesz az intim kapcsolatod is, amelyben ezt folyton megkérdőjelezik, és mivel te is megkérdőjelezed, hát hagyni fogod. Ha azt szeretnéd, hogy teljes érzelmi világoddal fogadjanak, első lépésben magad megismerésével és elfogadásával szükséges kezdened. Kihagyható a lépés, természetesen, de akkor csak rész fog tudni kapcsolódni részhez.
Egyenrangú intim viszonyban két felnőtt ember találkozik, akik nincsen rászorulva a másikra, mert önmagukat már képesek megtartani egyensúlyban, úgy érzelmileg, mint fizikailag, mentálisan és egzisztenciálisan. Tehát tiszta érzések találkozhatnak. Nem nevelhetjük egymást intim társkapcsolatban, nem utasíthatjuk s nem is kérdőjelezhetjük meg folyton a másikat vagy magunkat, mert az máris nem intimitás, csak erősíthetjük, ami már megvan a másikban és magunkban, és teret nyújthatunk egymás kiteljesedése számára - ezt jelenti a gyógyító kapcsolat. Ha egy kapcsolatnak az a célja, hogy kizárólag az egyik vagy a másik fejlődjön, akkor az egyenlőtlen kapcsolat, ott kihasználásról beszélünk, valamiféle hierarchikus rendszerről, melyben egyik fél szükségletei elnyomás alá kerülnek a másik szükségletei érdekében. Ez függőség, s ily módon rombolóvá válik. Ha az intimitást nem tudod valaki mással megélni, elfogy körülötted mindenki, mert olyan érzelmi mélységbe kerültél, ami sokak számára ijesztő, megterhelő vagy ismeretlen, mert ők maguk nem nyíltak meg még arra, hogy szembesüljenek saját, hasonló érzéseikkel. Ilyenkor legfőbb ideje lesz, hogy önmagad fele fordulj. Ebben a meztelen közelségben önmagaddal és az érzéseiddel meg fog születni az intimitás valósága és definíciója benned, a saját magad számára érvényes definíció, ami aztán számos élethelyzetben és emberi kapcsolatban értelmezhetővé válik, és bizonyosságot nyújtó iránytűvé lesz számodra, külső körülményektől függetlenül.
Történetek, amik velünk maradnak
A történetek velünk maradnak, és az is akitől kaptuk azokat. Ha még több önismereti és életmód könyv között szeretnél válogatni, lapozd át karácsonyi listánkat.
Ha pedig egy másik szerettednek keresel olvasnivalót, válassz neki ajándékot aloldalunkon, ahol több mint 10 érdeklődési kör mentén ajánlunk könyveket!
Kapcsolódó cikk
„Elértem egy belső végpontot” – exkluzív interjú Tisza Katával
Húsz évnyi írói és pszichológiai utazás után Tisza Kata lezárja a pszichopróza műfaját, amelyet maga teremtett meg. Új könyvével, az Intimitás és hasadással nemcsak életművének ezen szakaszát búcsúztatja, hanem önmagával is egy mély folyamat végére érkezik. A húsz éven át tartó küzdelmes önismereti út integrációja fájdalmas, mégis felszabadító tapasztalat, amely egy teljesebb, szabadabb lét felé nyit kaput. Továbbá arról is mesél, mit jelent számára az intimitás az olvasóval, hogyan változott a saját hangja az első bátortalan mondatoktól a szabadságot vállaló sorokig, és milyen lesz „csak szabadon” írni.
