Interjú Takács Viktória író-illusztrátorral
Takács Viktória Hagyományaink című sorozatának eddig tíz kötete jelent meg a Scolar Kiadó gondozásában. Ezek az ismeretterjesztő mesekönyvek különleges világba kalauzolnak bennünket: magyar hagyományaink világába. Mindenkinek kicsit ismerősek, és rengeteg személyes szállal, emlékkel kötődünk hozzájuk. A sorozat könyvei kedves karaktereken, színpompás illusztrációkon keresztül mutatják be ezeket a néha ismerős, néha ismeretlen népszokásokat.
Majoros Nóra: Évről évre ismétlődnek kedves és néha terhes ünnepeink, családi összejövetelek, nagy trakták (előtte és utána diétával), szokások, amelyeknek az eredetére nem is gondolunk, de így csinálták a szüleink, a nagyszüleink, és így tanulták a gyerekek az óvodában. A Hagyományaink sorozat történetei olyan világba vezetnek, ahol a szereplők ismerik, élik a hagyományok valódi tartalmát. Játsszunk el a gondolattal, hogy ebben a párhuzamos világban élünk! Mennyiben más az a világ, amelyik hagyományokban gazdag?
Takács Viktória: Szóval képzeljük el az ideális közeget a hagyományok éléséhez? Ebben a helyzetben igazi, működő közösségre van szükség. Valódi kapcsolatokra, amik nem korlátozódnak munkára, családra, szabadidőre, hanem sokszorosan átszövik a mindennapokat. Nem függnek életkortól, nemtől, érdeklődéstől, hanem maga a létezés szövete az alapjuk. Fontos még, hogy a közösség természetközeli legyen, saját szokásrendszerrel, közös nyelvvel és értékrendszerrel. Gyakorlatilag most leírtam az 50-100 vagy még több évvel ezelőtti vidéki települések életközösségét. Ebben az életközösségben szervesen együtt élnek a generációk a természettel, és sokkal inkább átjárhatók, mint manapság. Mindenkinek megvan a saját helye és a feladata.
M. N.: Amikor egy-egy könyvhöz a hagyományokat kutattad, melyik ünnepkör volt az, amelyiknél a legtöbb, máig élő hagyományt találtad, és melyik volt az, amelyik szinte teljesen kiüresedett, és esetleg csak egy újabb piros betűs ünneppé, örömteli pihenőnappá változott?
T. V.: Nem tudok kijelenteni ilyet egy hagyományra sem, mert ez inkább terület/közösség függő. Nem mindegy, hogy milyen vonatkozásban beszélünk erről. Ma is folyamatos a változás, úgy veszem észre, hogy egyre több a törekvés a hagyományok felélesztésére, újraértelmezésére, alapvetően a közösségek létére.
M. N.: Hagyomány, vagy népszokás? Mi a különbség?
T. V.: Valódi különbség mára nincs a két szó jelentésében. A hagyományok az elődeinktől örökölt cselekvések, szociokulturális értelemben vett örökségek, amit generációkon át őriz egy adott közösség vagy nép. A szokás rövidebb intervallumot feltételez, de mára olyan régről ered minden hagyomány és népszokás, hogy nincs ilyen jellegű különbségtétel. Inkább aszerint osztjuk fel a népszokásokat, hogy mihez kapcsolódnak. Az emberi életszakaszokhoz – születés, keresztelés, udvarlás, házasság, halál – vagy az évszakokhoz, vagy az egyházi ünnepekhez. Mindegyiknek a lényege azonban az, hogy egyszerre jelképezik az idő múlását és a körforgást.
M. N.: A sorozat írása közben melyik volt a legviccesebb, vagy megdöbbentőbb hagyomány?
T. V.: Nekem a farsangi kormozás a legviccesebb, és a legmeglepőbb is a farsanghoz kapcsolódik. A mi vidékünkön nem élt a farsangi menet hagyománya, így azzal csak a művelődésszervező szakon, néprajz órán találkoztam. Emlékszem, hogy meglepődtem a farsangi meneten, amikor a férfiak nőnek, a nők férfiaknak öltöznek, egy álpap pedig összeadja őket és jobb híján tartanak egy nagy össznépi lagzit. Benne van egy kicsit az unalomba való „beleőrülés”, és hogy azon a napon bármi megtörténhet, mert aztán jön a böjt szigora. Mivel én is egy kis faluban voltam gyerek még az internet előtti világban, emlékszem arra a nyúlós, unalmas télvégi hangulatra. Az iskolában volt persze farsang, de nem is értem, hogy felénk miért nem élt a farsangolás igazi hagyománya, ami nagyon felszabadító lehetett.
M. N.: A mesekönyv sorozat leginkább a vidéki hagyományokat mutatja be. Mi a helyzet a várossal? Mennyiben különböznek a hagyományok, egyáltalán vannak-e?
T. V.: Ahogy az elején is mondtam, a hagyományok életben tartásának feltétele az élő, aktív közösség. A város régen is az elvegyülést jelentette, bár talán nem annyira, mint most. A vidék régen is jobb terepe volt az élő hagyományoknak, de biztosan városon is előfordultak, főleg vallási közösségekben.
M. N.: Az eddig megjelent tíz kötet közül valamelyik vallási, és van pogány eredetű hagyomány is– bár mindegyikben keverednek az elemek. Mennyire jellemző népszokásainkra a keresztény hagyomány? Mennyire van ez jelen a mai életben?
T. V.: Minden ünnepkörben vannak tisztán vallási és pogány eredetű szokások, ezek általában jól megférnek egymás mellett. Sőt mára gyakran nem is tudjuk, hogy melyik mozzanatnak az eredete, a könyvekben igyekeztem ezeket tisztázni. A vallás persze ma is bázisát adja a hagyományok őrzésének, hiszen a vallási közösségek nem tűntek el. A nagycsaládok, az egymás közelében élő rokonságok és a közös természeti és gazdálkodási munkák, amik a hagyományőrzés másik terepét biztosították viszont sajnos mára nem igen léteznek.
M. N.: Alakulnak-e a jelenben hagyományok, és olyan szokások, amelyek idővel akár népszokássá válnának? Úgy is kérdezhetném: miből lesznek a hagyományok?
T. V.: Igen, alakulnak, változnak a hagyományok most is, hiszen fontos, hogy ezek nem merev forgatókönyvek, hanem az élet alkotta őket, az meg ugye szélsebesen változik. Sőt, a hagyományok mindig is annyifélék voltak, ahány féle közösség gyakorolta őket. Ami szerintem fontos, hogy ismerjük a gyökereket, és ha esetleg éltetünk egy hagyományt, akkor tudjunk róla, hogy mit miért csinálunk. Nem hiszek abban, hogy görcsösen, nagy akarással éltessünk valamit, aminek már nincs létjogosultsága. Nem indulnak a gyerekeim betlehemezni a XI. Kerületben Budapesten és májusfát sem állítunk a Somogyi úton, de a kulturális jelentősége hatalmas, hogy ismerjük a hagyományokat, vagy tudjunk utánanézni, legyen meg bennünk az érdeklődés a tisztelet a hagyományok iránt.
M. N.: Ezeknek a könyveknek te vagy az írója és illusztrációja is. Melyik születik meg előbb: a kép vagy a szöveg? Hogyan zajlik a munkafolyamat?
T. V.: A szöveget írom meg mindig először, hiszen szigorú keretek között kell dolgoznom. Bele kell férnem a terjedelembe, ismertetnem kell a hagyomány főbb elemeit és még történetet is kell köré építenem. Sokszor szűk ez a keret, attól függően, hogy mennyi eleme van egy népszokásnak. A vallási eredetű ünnepek mindig sokkal több elemet tartalmaznak, de van, ahol nagyobb a mozgásterem. A történet írása közben már megszületnek bennem a képek, amikor nekiállok rajzolni, tudom, hogy mit szeretnék megjeleníteni.
M. N.: Az illusztrációk egyszerre trendiek, és mégis magukban hordozzák a népi motívumkincset, a szemünknek ismerős, népművészeti, vagy éppen retro elemeket. Honnan gyűjtöttél inspirációt? A lakások, tájak, arcok mennyire építenek a saját emlékeidre, élményeidre?
Számomra szinte mindegyik történet érzelmi viszonyulás a nagyszüleimhez és a gyerekkoromhoz. Ezért minden könyvben van valami személyes. Persze egy történet megírása előtt egy csomó videót megnézek, elolvasom a fellelhető néprajzi írásokat, de megjelennek a nagyszüleimtől rám maradt fotók is. Valahogy találkozik a mostani nagyvárosi létezésem és a falusi gyerekkorom világa. Ez a találkozás azért is fontos, mert szeretném, ha a hagyományokra nem úgy tekintenének a gyerekek, mint avítt, poros dolgokra, inkább lássák őket egy kincsesládának, amiben tárgyak és történetek vannak, amiből lehet mazsolázni, új történetet szőni.
M. N.: Van-e olyan hagyomány, amelyet a könyvek hatására beépítettél, vagy visszahoztál az életedbe?
T. V.: Még nincs, de egyre inkább érzem a belső igényt, hogy legyen. Biztosan a korral is jár és talán rám is hat ez a könyvsorozat. Annak idején gimnazistaként örömmel vetettem bele magam a városi létezésbe, és mivel kollégista voltam, nagyon gyorsan önállósultam. Végül Budapesten találtam meg azt a közeget, ahol jól éreztem magam. Rendkívül üdítően hatott rám fiatalon, hogy nem kell mindenkinek köszönni, nem ismer mindenki mindenkit. Kiszakadtam abból az akkor szűknek érzett közegből és ez nagyon felszabadító volt, de emellett jól esett időnként visszatérni a bázisra.
Amikor családom lett, akkor persze örömmel alakítottam ki a férjemmel a családi szokásokat, de ezek az élethelyzetekkel változtak. Ahogy nőnek a gyerekeink, egyre inkább érzem, hogy ki kell alakítanunk olyan szokásokat, amik kapocsként funkcionálnak majd akkor, amikor ők már az önálló életüket kezdik és élik. Most az a titkos tervem, hogy ennek terepet teremtsek. Szerintem nincs jó vagy rossz, sőt, az erőltetett, mesterkélt hagyományőrzést abszolút nem szeretem, mert az álságos.
M. N.: Vannak-e a családodban saját, titkos hagyományok?
T. V.: Titkos nincs, nekem a kedvencem a tavaszi ünnepkör, mert az nagyon természetközeli. Az ébredező természet és a tavasz érkezése önmagában öröm, ilyenkor mindig elmegyünk vidékre, a gyerekek díszes nyuszifészkeket építenek, amihez előzőleg alapanyagot gyűjtünk. Hagymahéjjal és növényekkel festünk tojásokat, tavaszi virágokkal díszítünk mindent és a locsolás a nagypapákkal nagyon vicces mert még van ágyból kiöntés is, de csak finoman, és a büdös kölnik is felbukkannak, amik elől lehet menekülni.
M. N.: Idén ősszel (2022) jelenik meg a sorozat következő két kötete, a Regölős mese és a Karácsonyi mese. Amikor legutóbb beszélgettünk, azt mondtad, éppen a kedvenced, amelyiken dolgozol, de a régebbi kötetek is fontosak, mert mindegyikben van valamilyen személyes emlék vagy kötődés. Ebben a két, hamarosan érkező kötetben mi a legkedvesebb számodra?
T. V.: A regölés az egyik olyan hagyomány, amihez nem fűződik saját emlékem, ezért tartottam tőle, hogy nehezen születik majd meg. A kisebbik lányommal beszélgettünk a szokás lényegéről, aki egészen rövid gondolkozás után vázolta, hogy mi legyen a fő történetszál. Az elképzelése köré építettem a mesét, ami azt hiszem, az egyik kedvencem lett, mert olyan magától értetődően született. A karácsonyi mese éppen most készül, ami a közel 40 fokos kánikulában szó szerint izzasztó. Elmondhatom, hogy nálam kétszer van idén karácsony. A nyaraló, ahol töltjük az augusztust, rejt néhány régi bakelitet, úgyhogy lejátszottam egy régi betlehemest is. Emellett a júniust intenzív „regöléssel” töltöttem, úgyhogy a családomnak külön köszönet jár azért, hogy elviselnek. A karácsonyi kötetben egyébként az a legkedvesebb számomra, hogy felbukkannak benne a régi kötetek szereplői, és így kerek egész lesz a sorozat.
Hallgasd meg Takács Viktóriával az Ünnepi Könyvhéten zajlott beszélgetésünket.
