Szeptember 8-án jelenik meg Janne Teller legújabb könyve, amely a Semmi világhírű szerzője elmondása szerint tulajdonképpen 20 éve készül. A történet szerint egy véletlen párizsi találkozás kétségbeesett kutatásra indít egy dán ENSZ-diplomatát. Célja kideríteni az igazságot: miért és hogyan halt meg a lánya, Joanna egy közel-keleti békedemonstráció során. A gyászmunkával felérő nyomozás végén egy magányos, vidéki folyóparton fegyvert szegez egy férfira, akitől a végső válaszokat várja, és aki talán megakadályozhatta volna a tragédiát. Janne Teller a 30. Budapesti Nemzetközi Könyvesztivál díszvendégeként Magyarországra látogat, hogy személyesen meséljen legújabb regényéről. Olvass bele a Büszke vagy rám, Johanna? első oldalaiba és hangolódj rá a könyvbemutatóra!
A regény fordítója Pap Vera-Ágnes.
Egyenesen előreszegezve, vállmagasságban tartom a pisztolyt, kicsit kényelmetlen, szokatlan érzés, olyan, mint amikor először gyújtasz rá egy cigarettára. Kényelmetlen, mégis jó. És felettébb szükséges. A fém meleg tapintású és nagyon könnyű. A kezem nem szokott fegyverhez, de kétségtelenül eltalálnám és megölném, tőlem alig három és fél méterre áll. Nagydarab, testes, verítékező fickó, fekete nadrágot, szürke nyakkendőt, fehér inget visel. És fekete kabátot. Megszólal:
– Hallgasson meg – mondja. – Ez nem old meg semmit…
Meglepő nyugalommal a pisztolyra mutat.
– És ha mégis?
Tudom, nem hiszi, hogy képes vagyok rá. Már csak ezért is megtenném.
Homok és sirályok. Napfény. Minden olyan, mint régen volt.
Az egyik sirály odébb ugrál a csapattól, és széttárja a szárnyait. Sötétebb és kisebb, mint a többi.
– Nem baj, ha leveszem a kabátomat? A sirály felszáll, tétován, mintha a levegőt próbálgatná, a szárnyai erejét.
Bólintok. Mosolyogva. Miért is ne, meleg van. Elviselhetetlenül meleg.
Repülj, kis sirály, repülj.
*
Soha ne szeress bele egy nőbe a szavai miatt. Ezt nyilván tudtam. De amikor részt kell venned egy vacsorán, ahol a megfelelő emberekkel a megfelelő módon kell társalogni, miközben legszívesebben letépnéd magadról az öltönyt, hogy ne légy más, csak… csak micsoda? És ennek a nőnek a szavai mintha megválaszolnák a kérdésedet. Akkor mit teszel?
Újra meg újra elolvastam a könyveit.
Mindegyik könyve ugyanabban az amerikai kisvárosban játszódik, feltehetően valahol Dél-Karolinában vagy Virginiában, az éghajlatból és a lekerekített hegyvonulatokból ítélve. Akkoriban ez olyan messze állt az én világomtól, amilyen messze csak lehet. Én a saját rendkívül civilizált európai országom nagykövete voltam a Németországi Szövetségi Köztársaságban, egy másik rendkívül civilizált európai országban. Unalmas volt. Unatkoztam. Ez volt a harmadik nagyköveti posztom, és kiemelt megbízatásnak számított: Merkel kancellár Európa motorjává tette Németországot, az én hazám pedig csatlakozni akart hozzá. Engem kifejezetten azért küldtek oda, hogy ezt megvalósítsam. Közben pedig, valahányszor csak alkalmam nyílt rá, átugrottam Párizsba. Ott találkoztam vele először. Az összes könyv borítóján egy nagy L betű állt. Én Miss L-nek neveztem magamban.
Nem mondhatni, hogy túl feltűnően állították volna ki a könyveit. Aznap olyan könyvek sorakoztak a WH Smith előtt az asztalokon, amelyek nem keltették fel az érdeklődésemet, ezért bementem a boltba nézelődni. Szombat délután volt, sokan voltak odabent. Kénytelen voltam a polcok mellé húzódva navigálni a többi navigáló vásárló között. A bolt közepén belém ütközött egy fiatal nő, aki a fejét elfordítva másfelé nézett, de legalább elnézést kért, miközben felszedte a földről a könyveket, amiket leejtett. Nagyon csinos volt, de volt valami sutaság a mozdulataiban, amitől mégsem tűnt vonzónak. Utánaszóltam, de nem hallotta meg, hogy az egyik könyve itt maradt. Úgyhogy lehajoltam és felvettem. A férfi, akinek nem volt lánya, ez volt a címe. A borító egyszerűsége keltette fel a figyelmemet, a szürke alapon sötétszürke felirat. És a szerző neve. Persze akkor még nem tudtam, hogy ő az, csak egy L betűt láttam. Még pontot sem tettek utána.
Nem olvastam el azonnal. Egy csomó hivatalos irat volt nálam, amiket át kellett néznem, és egy könyv a weimari köztársaságról. Még nem egészen egy éve állomásoztam Berlinben, sok mindent kellett megtanulnom. Vettem egy vastag könyvet a Habsburgokról is. Ez a gyenge pontom, a történelem, de pótolható a hiány. A könyvekkel a hónom alatt lassan végigbaktattam a Rue de Rivolin, lassú léptekkel sétáltam el a csillogó, aranyló homlokzatok mellett, anélkül, hogy bármit is alaposan megnéztem volna, túl jól ismertem őket ehhez, csak élveztem az egymás után végtelenül sorjázó nagy kirakatok látványát, azzal a sok szép kiállított holmival.
Nem sokkal a Louvre kapuja előtt, amikor egy pillanatra megállt a forgalom, átkeltem az úton, befordultam a boltív alá, és önkéntelenül is megörültem annak, hogy ismét hallom a cipősarkam tompa kopogását a régi gránitlapokon, mintha az idő tenne valamit a visszhanggal, meglágyítaná, finomítaná talán. Aztán jobbra fordultam, és szinte futva, kettesével vettem a lépcsőfokokat, majd a kétszárnyú ajtó kinyílt.
A Café Marly nem az a hely, ahol el lehetne bújni a világ szeme elől.
Alapvetően elég közhelyes, hogy mindig itt kötök ki. De ez mit sem változtat azon, hogy időről időre szeretem itt meginni a reggeli kávémat. Most késő délután volt. Péntek este már nem tudtam eljönni Berlinből, ahogy terveztem, úgyhogy csak szombat délben érkeztem meg Párizsba.
Délután ötkor tele van a kávézó, és nehezebb szépen csöndben elüldögélni az antik fotelekben, a mennyezet freskóit csodálva. A pincérek sietve szolgálnak ki, és ha lehet, még a szokásosnál is lekezelőbbek a vendégek többségét kitevő turistákkal. Ez is olyasmi, amit szeretek a franciákban: nem keresik hajlongva a kívülállók kegyeit. A szállodában gyorsan lezuhanyoztam, és az irodai öltönyt lazább öltözékre cseréltem, ami azért szintén tökéletes volt, kétségtelenül, jól illett hozzá még az enyhe, nedves tölgyillat is, amit néhány évvel ezelőtt kineveztem kedvenc parfümömnek. Elővettem a táskámból a Le Monde-ot és átlapoztam, tudván, hogy ennek köszönhetően akkor is kitűnő kiszolgálásban lesz részem, ha épp nincs szolgálatban egyik pincér sem, aki ismer. Évekkel ezelőtt az Ecole-de-Bilangue-ban tanultam meg franciául.
Már végeztem a kávéval és a gondos harmóniával megalkotott, keserű-édes, sötétcsokoládé-tortával, és félretettem az újságot, hogy elővegyek egy köteg iratot, amikor a figyelmemet ismét megragadta a szürke borító, és inkább a könyvet vettem elő.
A borító felülete érdes volt, de nem érdes és elegáns, ahogy az várható volna, és nem is csúnya vagy olcsó, csak érdesen egyszerű. Az alapszín is egy elég közönséges világosszürke volt, és a betűk harmonikusan, ám mindenféle művészi igény nélkül sorakoztak rajta. A betűtípus és a szürke szín megismétlődött a szoros vászonkötés gerincén. Volt valami ebben az egyszerűségben, ami lenyűgözött. Azt hiszem, egészen különleges arrogancia vagy naivitás kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen jellegtelen szürke színt válasszon, amit szinte észre sem venni a polcokon a rengeteg piros, sárga és aranyozott gerincű könyv között. Mintha ez a regény érdekesebb volna, vagy több mondanivalója lenne, és ezért nem kellene hivalkodónak lennie.
Christine este kilencre várt, ezért kértem még egy kávét, és olvasni kezdtem.
Amikor a Blue Ridge-hegységben leesik a hó, szinte nyomasztó a csend.
Letettem a könyvet.
Jegyezd elő Janne Teller szeptember 8-án megjelenő Büszke vagy rám, Joanna? című könyvét, hogy az elsők között olvashasd el!
Kapcsolódó cikk
Ezeket a könyveket várjuk nagyon az ősszel – 1. rész
Mindig nagyon várjuk az őszt, nemcsak azért, mert gyönyörű változáson megy keresztül a természet, hanem azért is, mert ilyenkor találkozhatnak olvasóink több újdonságunkkal is. Háromrészes cikksorozatunkban mutatjuk be azokat a könyveinket, amelyik melegséget hozhatnak majd az egyre hidegebb időben.
