Nemrég megjelent Turczi István legújabb kötete a Nádasdy Ádám előszavával ellátott Korpusz. Szerzőnk a Könyvfesztiválon dedikálásra várta olvasóit, mi pedig megragadtuk az alkalmat arra, hogy a kötetről, írói pályafutásának jelen szakaszáról és a Mexikóban tartott idén 44. Költők Világkongresszusáról kérdeztük.
Mi a sorrend tól-ig, vagy másképpen leginkább mi szeret lenni: költő, író, műfordító, szerkesztő, dalszövegíró, színházi irodalmi vezető, műsorvezető, oktató?
Leginkább önmagam szeretek lenni. Mozgalmas életem különböző szakaszaiban más és más dolgokat csináltam: sokáig voltam rádiós műsorvezető-szerkesztő, így a Kilátó című világirodalmi műsort is évekig toltam, vagy a Muzsikáló reggel vasárnapi házigazdája voltam 4 évig. A szolnoki színházban húsz év eltéréssel kétszer voltam irodalmi vezető, tanítani 1990 óta tanítok meghívott előadóként az ELTÉ-től a Pázmányig és tovább. Pályám első három évtizedében sokat fordítottam, ma már csak azt, ami igazán csiklandoz. A dalszövegírás egy trendi kihívás, akkor csinálom, ha felkérést kapok rá, vagy ha születik egy erős „bemondás”. Az egyetlen, ami mindvégig velem van: a zsigeri költői lét. Akkor is költő vagyok, ha épp nem írok semmit. Ez így van, amióta az eszemet tudom, és már nem is fog változni erre a kis időre. Legyen mondjuk harminc év. Alsó hangon.
Korábbi interjúkban olvastam, hogy sokat írsz. Ihletet kapsz, jegyzetelsz és csak később döntöd el, hogy mi lesz belőle, vers vagy próza. A Korpusz kötet hogyan indult?
Van, ami úgy indul, hogy nincs is kezdete. Csak ott van, hat rád és te hatsz rá. Gomolyog, mint a füst, aztán vagy elfújja a szél, vagy átláthatatlan vízióvá sűrűsödik. Amikor megírod, az már az utolsó fázis. A Korpusz is így kezdődött: papírra vetettem egy hosszabb lélegzetű versnek látszó szöveget, még címe sem volt, csak úgy ott volt. Felolvastam egy képzőművészeti kiállítás megnyitóján, megjelent egy folyóiratban, majd más címen, kissé átalakítva, egy másik folyóiratban is, mikor rájöttem, hogy ez micsoda. Ez az új könyvem vezérdarabja. Ez a Korpusz.
“Korpusz” szó jellemezheti az írói pályafutásod jelen szakaszát?
A költészetről sokkal többet tudok, mint a saját költészetemről. Ezért aztán hajlamos vagyok a könnyebb ellenállás irányába mozdulva azt mondani, hogy igen, a Korpusz a mostani Turczi jambikus megtestesülése. Különösen, ha elfogadjuk azt a korábbi versben megfogalmazott axiómámat, hogy „Test a lelke mindennek”.
Mesélj a kötet felépítéséről, milyen fonal mentén fűzted egymás után a verseket?
Öt ciklusra bontottam a kötetegészet, a ciklusok összetartozása ugyanolyan fontos, mint az elkülönülése. Az első rész eléggé magától értetődően a gyermekkor, a szülői környezet, a felnevelődés időszakát hívja elő; ez egyébként a legkedvesebb ciklusom. Annyit itt elárulok, hogy azért a legkedvesebb, mert ebben megint írhattam nagymamámról, aki a legfontosabb ember volt akkoriban a környezetemben. 94 évesen halt meg, de azóta is velem van. A második ciklus „A költő egy másik ember, aki te vagy”, a címadó verssel végződik, és rögtön megadja a következő kettő alaphangját is. Az utolsó ciklus azért nevezhető rendhagyónak, mert van egy ciklus a ciklusban: a Kínában megírt, A távol vándora vershalmaz is ebbe a ciklusba került. Illetve az utolsó szöveg visszautal az első ciklusra, az abból kimaradt dolgok kerültek ide, fájdalomdíj gyanánt.
Kinek írok? című verssel kezdődik az egyik fejezet. Kinek írsz, kinek ajánlod ezt a kötetet?
Tessék elolvasni magát a verset, nem rövid, annyit mondhatok. Az egy másik kérdés, hogy kinek ajánlom ezt a könyvet? Azoknak, akik még tudnak és akarnak olvasni, akiket még nem ragadt el teljesen a vizuális kor képközpontú betűundora. Járva a világot, úgy látom, a nem-olvasási trendek ellenére igenis rengeteg olyan ember él a földön, akinek a vers maga a regény, a költő pedig a remény szószólója. Ezért is tartom fontosnak, hogy a dolgaim újabb és újabb nyelveken szólaljanak meg, jussanak el olyanokhoz is, akiknek a vers élet-halál kérdése, és ne csak az unatkozó európai elit csámcsogjon rajta.
A “vers legyen veletek” üzented Mexikóból, ahol a 44. Költők Világkongresszusán képviselted országunkat immár nem először. Kérlek mesélj egy kicsit az eseményről és az ott betöltött szerepedről és feladataidról.
2010-ben Tajvan szigetén választottak meg az UNESCO égisze alatt működő legnagyobb irodalmi világszervezet egyik alelnökévé, ez a folyamat azóta is tart. Idén a nehezülő gazdasági körülmények miatt csak 20 ország 120 képviselője vett részt a kongresszuson, ugyanakkor jó volt látni, hogy az amerikai földrész szinte minden országából érkeztek költők. Az eseménynek Monterrey adott otthont, egy igen fejlett északkeleti metropolisz.
Verseket cseréltünk barátságra, angol, spanyol és kínai szekciókban olvasták fel egymásnak a költők újabb műveiket, és sok kötetbemutatóra is sor került. Jövőre az én javaslatomra Koszovóba megyünk, utána Új-Zéland következik. Természetesen vannak magyar tagjaink is, elég szép számmal, de az utazási költségek sajnos ugrásszerűen emelkednek, egyre kevesebben engedhetik meg maguknak ezeket a kiruccanásokat. Talán Koszovó kivétel lesz.
