Október 6-án jelenik meg Polányi Viktória mozaikcsaládos édesanya, tanácsadó szakpszichológus első könyve, amelyben egy önismereti házbejáráson igyekszik bebizonyítani, hogy a kamaszokat igenis lehet kezelni, ehhez viszont az kell, hogy ebben a változatos időszakban is partnerként tekintsünk a gyermekünkre. Vagy ahogy a Hogyan éljünk harmóniában egy kamasszal című kötet alcíme is hangsúlyozza, hogyan legyünk egymás jó otthona! A könyv rendhagyó felépítéséről, praktikus tanácsokról, a mai kamaszokról, a régi és új nevelési módszerekről kérdeztük szerzőnket.
A könyv szerkezetét egy ház szobái adják. Miért döntöttél így és általánosságban milyen problémák, kérdések tartoznak ezekhez a helyszínekhez?
Sok száz óra kamasz- és szülőkonzultáció tapasztalatait összegezve pszichológiai szempontból rengeteg múlik azon, hogy az otthon közege – ahová szülő is, gyermek is megtér a hétköznapok sodrából – egy érzelmileg megtartó, biztonságos terep, vagy az elvárások, játszmák, konfliktusok újabb színtere. Az otthon tereit lekövető szerkezet élővé teszi a könyv felvetéseit, könnyebben jutnak eszünkbe az olvasottak, ha egyes helyekhez, képekhez kötjük őket; így képes egy könyv arra, hogy személy szerint ahhoz szóljon, annak nyújtson támaszt, aki épp a kezében tartja.
Minden egyes helyiségbe néhány olyan történettel „lépünk be”, amelyek ilyen-olyan változatait több kliensemtől hallottam már, sokukat magam is átéltem, tehát tipikus jelenségek lehetnek egy kamasz gyermeket nevelő család életében. A fejezet azután ezekre a gyakran felmerülő helyzetekre helyezi a fókuszt, s próbálja őket több nézőpontból értelmezni, majd ennek eredményeképpen közös, békés nevezőt találni a családtagok álláspontjai között.
Polányi Viktória
mozaikcsaládos édesanya, tanácsadó szakpszichológus, családokkal foglalkozó szakember, hosszútávfutó. Képesítéseit az ELTE-n szerezte, szemléletmódját ugyanakkor az élet megannyi területe formálta. Táborvezetőként, edzőként, pszichológusként és anyaként egyaránt úgy tapasztalta, hogy a harmonikus kamasz-felnőtt együttműködés kulcsa az érzelmileg biztonságos közeg megteremtése és egyenrangú kommunikáció – ha ezek rendelkezésre állnak, hegyeket lehet megmozgatni együtt, és a konfliktusok építő vitává, a nehézségek megoldandó feladatokká szelídülnek.
Ha a három legfőbb problémát, témát kéne megnevezned, amellyel egy most kamaszt nevelő szülőnek szembe kell néznie, melyek lennének ezek?
Teljesen más közegben szocializálódnak a ma felnövő generációk, mint a szüleik tették. Olyan alapvető, zsigeri kódokban különbözünk, amelyeket csak óriási tudatossággal, rengeteg önkritikával, humorral és elfogadással tudunk együtt kiegyenlíteni. Máshogy kommunikálunk, más nyelvet beszélünk – gyakran a szó szoros értelmében is, emiatt gyakran alakul ki olyan téma mentén is feszültség kamasz és szülő között, amiben alapvetően egyetértenek. A szülői generációk ugyanakkor abban nevelkedtek, hogy a tisztelet alapja a tekintély, mely korral, pozícióval, társadalmi státusszal kivívható, és amely egy látszólag hibátlan, tökéletes személyt sejtet. A mai gyerekek esetében ez az elv nem működik, a tekintély helyét a hitelesség veszi át; ezzel az erénnyel pedig együtt jár a valódiság, saját hibáink beismerése, a tudatos igény a fejlődésre és az egyenrangú kommunikáció mindezekről. Hiszem, hogy a kíváncsi nyitottság egymás alapvetéseire a legtöbb kamasz-szülő hullámot elsimíthatja.
Amikor felnőttként visszagondolunk a kamaszkorunkra, minden eszünkbe jut, csak az nem, hogy partnerek lettünk volna bármiben is. A könyv azt hangsúlyozza, hogy partnerként kezeljük a tinédzsereket. Mi a kulcsa annak, hogy gyermekünk is partnerként tekintsen ránk ebben az időszakban?
Magunknak kell jó példának lennünk, ha szeretnénk, hogy a gyermekeink megfelelő viselkedésmintákat sajátítsanak el és gyakoroljanak. Nem várhatok nagyobb türelmet, fegyelmet, szorgalmat a gyermekemtől, mint amennyire én magam is képes vagyok; ez a hitelesség maga. Ha partneri kapcsolatra vágyunk, először nekünk, felnőtteknek kell befektetnünk abba – és nem csak a felszínen, névleg, de a szívünk legmélyéig lenyúlva, valóban bizalommal, nyitottan és elfogadóan fordulnunk a gyermekeink felé. Ennek remek eszköze lehet, ha megtanuljuk indulatok nélkül, pontosan kommunikálni saját érzéseinket, ezáltal láthatóvá, érthetővé téve a viselkedésünket mozgató belső erőket, s modellt nyújtva azok kezeléséről.
Még mostanság is sok tévhittel, téves hibás módszerrel találkozhatunk az interneten a kamaszkorúak nevelése kapcsán, amelyek olykor rossz megoldásokat szülnek. Foglalkozol ezekkel is a könyvben?
Mind az olvasókat, mind sok esetben a klienseimet arra kérem, hogy a sötét, hibakereső „szemüvegünk” helyett vegyük fel inkább a másik, színes optikát, és kutassunk a lehetőségek, megoldási alternatívák után. Én magam is igyekszem arra koncentrálni, hogy melyek lehetnek jó gyakorlatok; elkerülve a bűntudat-keltést azokban a szülőkben, akik nem elsőre találták meg a számukra optimális megoldást. Ha eltekintünk a végletektől, a legtöbb módszerről elmondhatjuk, hogy van, akinek beválik, és olyan is, akinek érdemes tovább kísérleteznie. Ha szem előtt tartjuk, hogy a szeretet nem bánt, akkor talán el tudjuk kerülni az igazán nagy buktatókat.
Ma nagyon mást szülőnek lenni, mint a 50 évvel ezelőtt. Mi az, amit szülőként tanulhatunk a szüleinktől és mi az a szemlélet, amit ők leshetnek el (akár már nagyszülőként) a mai anyáktól és apáktól?
Napjainkban egyre ritkábban valósul meg igazán jól a következetesség, azaz a tettek és következmények korai szocializációs rögzítése. Ebben a mai nagyszülők talán ügyesebbek voltak; az ő idejükben kevesebb volt az elérhető alternatíva, minden felnőtt nagyon hasonló elvek mentén nevelt. A mai szülők gyakran áldozzák fel a gyermek hosszú távú szocializációs érdekét a rövid távú jókedv, nyugalom oltárán, és engednek meg olyasmit is, ami ellen korábban már állást foglaltak. De mielőtt gyengének vagy manipulálhatónak éreznénk a mai szülőket: épp a fenti tőről fakad az erejük is a korábbi generációkhoz képest. Sokkal empatikusabban, együttérzőbben képesek a gyermekeik felé fordulni, nyitottak arra, hogy megismerjék az érzéseit, és a közös harmónia érdekében fejlődjenek tudatosságukban, eszköztárukban. Ez a rugalmas és önreflektív hozzáállás pedig gyakran merőben új tanulnivaló a mai nagyszülőknek.
Ha annak a szülőnek, aki most olvassa ezt a rövid interjút egy tanácsot adhatnál a könyvből kiindulva, amit már a cikk befejezése után alkalmazni tud, akkor mi lenne az?
Hiszem, hogy szinte minden szülő jó szándékkal fordul a gyermeke felé. Jót akar neki, a cselekedeteit a gyermek – vélt vagy valós – szempontjai vezérlik. Legyünk magunkkal csakúgy, mint egymással sokkal megértőbbek, elnézőbbek. Hibázni nem csak szabad – kötelező. Ahogy a hibáinkból, ügyetlenkedéseinkből, negatív tapasztalatainkból tanulnunk is muszáj. Éppen ettől leszünk idealizált, követhetetlen minta helyett szerethető és modellként elfogadható, hiteles emberek.
