A világhírű dán írónő, Janne Teller a 30. Budapest Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégként vett részt a Magyarország egyik legnagyobb irodalmi rendezvénysorozatán. A fesztivál megnyitóján a 25 éves Semmi, a Minden és a nemrég megjelent a Büszke vagy rám, Joanna? írójának Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere, valamint Dr. Gál Katalin a Magyar Kiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke adta át a Budapest Nagydíjat. A Könyvfesztivál díszvendégéről Karafiáth Orsolya mondott laudációt, ezt olvashatjátok az alábbiakban.
A magyar megjelenésekor nem is figyeltem volna fel a kis könyvre, ha nem engem kérnek fel, hogy beszélgessek a szerzővel az akkori Könyvfesztiválon, 2012-ben. Nem a nagyszínpadon voltunk, hanem egy kisebb, elkerített placcon, alig egy kisebb osztálynyi kamasz és pár felnőtt jött csak el. Érdeklődők, akiket talán a provokatív cím vonzott oda a forgatagban, mert nagyobb hírverés akkoriban nem kísérte a művet itthon. És még nemzetközi szinten sem. Milyen lesz a szerző, szorongtam előtte. Talán ugyanolyan neurotikus, mint én magam. És egy kicsit beteg. Olyan író, aki szereti szadizni az olvasóit. Vajon a moderátorokat is kicsinálja? Mert a könyvet, a Semmit a beszélgetésünk előtt kétszer is olvastam. És azóta láttam a belőle készült filmet is. És sok vitáztunk akkor és vitázunk azóta is az idén húsz éves műről. Illetve egy ponton túl már nem is a műről. Mindenünkről.
Pierre Anton egy nap felmászik a fára, és kimondja: „Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” Az osztálytársai pedig megpróbálják neki bebizonyítani, hogy nincs igaza.
Ember a fán, ősi kép, Zakeus, a gazdag vámszedő története a Bibliában azt is mutatja, itt kaphatunk egy különleges nézőpontot, kiemelkedhetünk a közösségből. Szeretem Italo Calvino könyvét is a fán élő bíróról, aki tizenévesen mászik fel, hogy aztán életét a lombkoronában élje le. Konok és következetes: elég volt a talajszinten lévő életből. De a kedvencem Truman Capote Collinja a Fűháráfából, aki a félbolond Dolly nénivel menekül az ágak közé, hogy elszigeteljék magukat a társadalom elvárásaitól. Mindannyian szeretnénk elbújni. De ha mindannyian felmásznánk egy-egy fára, a lombok között találnánk meg a módot, hogy módszeresen kicsináljuk egymást.
Semmi értelme az egésznek, feküdtem négy éve hetekig az ágyban, sötétben, azt hiszem elég büdös is lehetett már körülöttem a szoba. Na és? Kinek mi köze van hozzá? Tehet nekem a világ egy szívességet. És ha már szívesség, tényleg, egyet tehetne. Valami kis magyarázatot! Valamit arról, hogy mivégre vagyunk itt? Miért érdemes tovább csinálni? Megfájdul a fejem a bölcsektől, a tanítóktól. Saját magadnak kell az életed értelmét megtalálni! Te magad adod az életednek az értelmet, nem pedig kívülről kapod. Broáf! Aztán olvasom egy politikus programját: Mi munkát adunk az időseknek is, hogy ne érezzék magukat feleslegesnek, ne legyenek depressziósak. És nézem, mikre számítanak idősebb polgártársainktól, és nevetek. Eszembe jut az egyik nyugdíjas-klubbéli látogatásom, és a Nyugdíjas Himnusz: “Nyugdíjasnak nincsen semmi vágya! Csak hogy boldog legyen a családja!” Ha így van, puskát a fejemhez! Valahogy akkor felemeltem magam a porból, de volt egy kitételem: a próbaév. Hogy megéri-e tovább. Aztán valahogy több lett a jó, mint a rossz, szakmai sikerek, meg a finom falatok, meg az udvarlók, és megmaradt az ép eszem is. Valóban ez lenne a fontos? Kényelem és nevetés? Nulla cél? Nekem ez! Ahogy az univerzum, úgy azok is tehetnek nekem egy szívességet, akik ezt leszólják. Kinek érvényesebb az élete? Ki ér többet, kinek van inkább joga élni? Az élet csak azért van, hogy legyen, mantrázom. Hogy legyen, folytatódjon, ha nem te folytatod, folytatja más. És igenis van jogod kiszállni is. Mert nem kötelező csinálni. Csak ha van annyi Fontos Dolog, amivel kihúzod. És még tudsz dönteni.
Küzdj, és bízva bízzál. De inkább magadban. És azokban, akik a létezés minden kegyetlensége ellenére kíváncsiak rád. Figyelnek rád, veled vannak.
Megtanulni élni, ez Kántor Péter Nagy Verseinek közös címe. 1990-ben írta az elsőt, aztán haláláig csak tanulta. “…most már nem halogathatom tovább, most már igazán meg kell tanulnom élni, hát nem? Végül is tudok evezni, úszni, fára mászni, megtanultam autót vezetni, elboldogulok a mosógéppel, egyszer szorult helyzetben egy kódrendszerű csomagmegőrzőben hagytam a csomagomat, és ebből se származott semmi bonyodalom, ha felvisznek egy akármilyen magas hegyre, lesíelek onnan egész jól, nem mint a Zurbriggen, de egész jól, szívós vagyok, ha szorgalmas nem is, egyetlen hatalmas elszánással meg tudom tisztítani mindkét szobában az ablakokat, valamikor le tudtam vezetni a gömb térfogatát is, épp élni ne tudnék megtanulni? A kis dolgokkal fogom kezdeni, fokozatosan haladok a kis dolgoktól a nagy dolgok felé…” És sorol sok dolgot, kinek mi a kicsi és mi a nagy. De Kántor sem jutott sehová végül. Nem lett eredmény, nem lett egyetlen jó kis megoldás, működő recept. Nem tudjuk követni a költőt a Megtanult Élet ösvényein. Kántor Péter az élete vége tájt ugyanoda jut, mint Janne meggyötört hősei is fognak egyszer. Hogy nincs semmi. Semmi a szereteten kívül.
Többen a kamaszkori identitáskeresést látják a Semmi soraiban. De az identitás is csak olyan, mint az élet értelme: alakul, formálódik. Az érettségivel ki lett teljesen érett?
Szélsőséges - mondják a Semmiről más olvasók. És hogy odáig, mint a Semmi hősei kevesen jutnak el. Oh, milyen édesek vagyunk a kommentfolyamokban és a baráti vacsorákon! Milyen cukrosan álságosak. Amíg nincs a kézben a kilövési engedély, a legtöbben valóban nem lőnek. De érezze csak meg a ki nem alakult, önmagára nem reflektáló lélek a felhatalmazottság mennyei erejét. Marina Abramovic performance-a kell hogy eszünkbe jusson. Amikor hat órán keresztül 1964-ben utat nyitott a közönségének, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak. Ehhez tárgyakat halmozott fel, és várt. (Ez lett a leghíresebb “műve”, a címe Ritmus 0) Azt gondolnánk, kortárs tárlatra, performancera a civilizált, finom közönség látogat el. Igen: civilizált, finom népség várakozik, aztán látják, hogy hoppá, az előttem lévő leköpte a kiszolgáltatott művészt. Én is megtehetem! Sőt, én bele is vágok a testébe. Hiszen szabad! Mások is megteszik. És amikor véget ért a show, és Abramovic közöttük ment, hogy összetörve kijusson, nem mertek a szemébe nézni. Vagy ott van most a háborús erőszak kérdése. Rengeteg tanulmány foglalkozik azzal, hogy miképp lehet az, hogy amúgy jóravaló családapák, kedvesnek és szerénynek ismert férfiak a megszállt területeken megerőszakolják a nőket, és a lehető legtöbb borzalmat elkövetik ellenük. De ott a Milgram kísérlet is: ahol bőven több mint a részt vevők fele képes lett volna halálos áramütést mérni a társára a vezető utasítására. Mit csinálunk meg a másikkal, mit csinálhatunk meg? Meddig mehetünk el? És ki adja a hatalmat ehhez? Az állam, a maga törvényeivel? Vagy a belső iránytűnk? Hogyan oldódik fel a bűn a kollektív felmentésben?
“Ne adjuk gyerekek kezébe! Adjuk csak oda, de ne hagyjuk magára vele.” “Kiráz a hideg, amikor a könyveit olvasom. Legalább egyszer biztosan. Néha ez jó érzés, néha nem. De jelent valamit. Sokat jelent.
Megérintenek a művei. Egy hideg kezet képzeljetek el, csak ti legyetek mindig más környezetben: egyszer nyáron a hőségben, másszor télen a fagyban.”
Nem beszélgetünk. Izolálódunk. Magunkra hagyjuk egymást, és a gyerekeket is. Mi lenne abban a halomban, amit mi építenénk? Milyen lenne a Privát Fontos Dolgok Halma? Mi az, amiről tényleg nem lehet lemondani? Paul Valéry olyan egyszerűen fogalmazta meg: “Az ember mindent nélkülözhet, csak a másik embert nem.” Aztán tessék. Egymást is pusztítjuk. Önmagunkat is.
“Nyomasztó. Kegyetlen. Morbid. A szerző vagy zseni, vagy pszichopata. Elkeserítő. Brutális. Áhítattal, tátott szájjal figyelem a rettenettől. Életre szóló élmény. Ilyen könyvek miatt érdemes olvasni.” A Legyek urával állítják párhuzamba. Meg a Battle Royallal. Én ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy iszonyat jó volt végigkövetni, ahogyan egy műből kortárs klasszikus válik.
Ha Janne Teller más művet nem írt volna, már akkor is ott lenne a neve bevésve az időtlen remekművek szerzői között. De Janne szerencsére írt, és ír ma is.
A dán író eredetileg közgazdász volt, és az ENSZ, valamint az Európai Unió gazdasági és politikai tanácsadójaként dolgozott, 1995-től azoban csak az írás tölti ki az életét. Makro-közgazdaságtannal foglalkozott, majd közgazdasági és politikai tanácsadóként dolgozott az ENSZ-nél és az Európai Uniónál. Számos országban élt, ez alapvetően befolyásolta az írásait, amik ennek megfelelően sokféle kulturális hatást tükröznek. “Edesanyám osztrák származású, édesapám pedig félig német, míg én magam Dániában születtem és nőttem fel. Elég jól beleláttam abba, milyen rugalmas és komplex fogalom a származás. Érdekelt, hogyan épülnek fel a különböző kultúrák, hogy mennyire határoz meg minket a biológiai létünk, és mennyire a kultúra, amelyben élünk. A kultúra számomra olyan, mint egy kabát, amit magunkra öltünk. Belül mindig ott marad az ember, valami, ami közös mindannyiunkban.”, nyilatkozta a literának, amikor legutóbb a Pestext díszvendége volt.
Második itthon is megjelent műve egy kicsike, útlevél formájú könyvecske volt, egy esszé, Ha háború lenne nálunk címmel. Hol voltunk akkor még a szomszédban zajló háborútól! És milyen messze a legutóbbi világháborútól! És tudnunk kell együttéreznünk. Ez a füzet is mérhetetlenül letaglózó és odaszegez a kérdéshez: Te mit csinálnál? Hová bújnál, kit mentenél? Ami akkor gondolatkísérletnek tűnt, most rémületesen valóságos. Annyiszor elfelejtjük a délszláv háború borzalmait, és mondjuk, hogy nem volt háború Európában. Nem szabad felejtenünk. Janne erről is írt regényt, a háborúról és az utóhatásairól. A Macskaköröm megüt, úgy olvassuk a szemünk előtt kibomló borzalmakat, hogy örökre megtanuljuk: nem nézhetünk félre többé. Hogy minden körülmények között embernek kell maradnunk.
Teller művei humanista alkotások. Nyersek? Igen. Nem hagynak nyugodni? De nem ám.
Legújabb munkája, a Büszke vagy rám Johanna is egy erős állásfoglalás az elnyomottak védelmében. És arról is, érdemes-e bosszút állnunk. Egyáltalán: nem elég már a csapásokból? Miért pusztítjuk még egymást, csak úgy privát szorgalomból is, ha már a nagyhatalmak játszmáiban egy-egy élet amúgy sem számít? Teller kitartóan néz, rögzít, kérdez. Hősei szilárdan állnak oldalakra, de csak magukat képviselik: Teller nem akarja, hogy bármelyikükkel azonosuljunk. Elég, ha magunkkal megtaláljuk a helyes belső hangot. És hogy ez így lehessen, a művei hozzásegítenek.
Fotók / Kállai Márta, Scolar
Kapcsolódó cikk
Janne Teller kapja idén a Budapest Nagydíjat
Janne Teller az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb hatású írója, könyveiben súlyos morális kérdéseket feszeget. Életműve elismeréseként 2025-ben a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése Janne Tellert tüntette ki a Budapest Nagydíjjal. Emellett a dán írónő a Könyvfesztiválon mutatja be legújabb könyvét, a Büszke vagy rám, Joanna? című regényt, a Scolar Kiadó pedig a Semmi és a Minden díszkiadásával ünnepli a szerzőt.
