„Tetőtől talpig szerző vagyok” – mondja Sofi Oksanen, aki nemcsak az irodalomban, hanem a közéletben is következetes és szókimondó hang. A finn–észt írót a Sepsibookon kérdeztük háborúról, otthonról és arról, milyen felelősséget visel ma egy alkotó. Élesen beszélt az orosz háborús gépezetről, a propaganda működéséről, az ellenállás lehetőségeiről és arról, mi múlik az oktatáson. Szóba került a megszállás tapasztalata, a szavazás mint cselekvés, és az is, hogyan váltak a hétköznapok információs fronttá. Mit jelent ma írónak lenni Európában – egy korban, ahol a valóság gyorsabban pusztul, mint ahogy az irodalom megörökíthetné?
Az idei Sepsibook gazdag és változatos programkínálatával, az igazi magyar-román kulturális párbeszéddel, nemzetközi partnerségeivel és bátorságával nemcsak friss levegőt jelentett a romániai elnökválasztás utáni első hétvégén, hanem fel is tette a mércét a hasonló (és nemcsak) erdélyi rendezvények előtt.
A sepsiszentgyörgyi könyvvásár és kortárs irodalmi fesztivál egyik sztármeghívottja a finn Timo Parvela, számos, nálunk is kapható és lelkesen olvasott gyermek- és ifjúsági könyv élőben is vicces szerzője volt. A másik pedig a szintén finnországi Sofi Oksanen, aki regényeiben visszarepít Észtország szovjet megszállásának idejére, ám legutóbbi könyvében, az Ugyanaz a folyó – Putyin háborúja a nők ellen című esszékötetében már metaforák nélkül jelenti ki, hogy: „A Nyugat Oroszországot nem kényszerítette egy olyan folyamat végigvitelére, amilyet Németország járt végig a második világháború után. Nyugaton talán nem tartották ezt szükségesnek, mivel a szovjet időkben elkövetett bűncselekmények nem voltak elég fontosak – legalábbis nem annyira, mint a Putyinnal való kézfogás, és az oligarchák a néptől ellopott, véres pénzének tisztára mosása. Mivel a korábbi bűnöket figyelmen kívül hagyták, Oroszország Ukrajna elleni 2022 februárjában indított agresszív és jogtalan támadása meglepetésként érte a világot.”
A regényei és most már közéleti kiállása miatt is világszerte ismert szerzőt Jankó Szép Yvette kérdezte. Bár Sofi Oksanen válaszaiban helyenként érződött a nyilvános szereplések rutinja és a mondanivaló kidolgozottsága, a május 24-i beszélgetésen fontos dolgok hangzottak el, melyek talán nem is jöhettek volna jobbkor! Az eseményt követően Oksanen több mint két órán keresztül szünet nélkül dedikált a Sepsi Arénában, és bár a sor hosszan kígyózott, minden olvasójára fordított egy rövid párbeszédnyi vagy egy közös fényképnyi időt – utólag hallottam, hogy ez a türelem és figyelem sokakat meglepetésként ért. Az író elmondta, hogy művei első kiadásait minden nyelven felismeri, és örül, amikor ezek elhasznált példányait látja viszont ilyenkor, mert ez számára azt jelenti, hogy a könyv tulajdonosa a kezdetektől vele van.
Sofi Oksanen a SepsiBookon – Fotó: Klárik Loránd / Transtelex
Az erdélyi magyar irodalmi örökségünkben nem ismeretlen az orosz katonák által civil nők ellen elkövetett nemi erőszak felidézése, hiszen Polcz Alaine félreérthetetlenül, szinte tárgyilagosan írt erről. Sofi Oksanen esszékötetében az észt női felmenőit ért traumák felidézéséből kiindulva amellett érvel, hogy napjainkban, az ukrajnai nők elleni erőszakos cselekmények nem egyedi, elszigetelt esetek, hanem egy rendszerszintű attitűd részei, mely már régóta az orosz hadviselés sajátja. A szerző úgy véli, hogy a nők szisztematikus megtörése és elhallgattatása a népirtás egyik formája.
A szombat esti nyilvános esemény után lehetőségem volt közvetlenebbül is elbeszélgetni Sofi Oksanennel. Az alábbiakban ennek a beszélgetésnek a szerkesztett változata következik.
Tudod, mi, magyarok itt Erdélyben, Romániában kisebbségben élünk. Emiatt az otthonérzetünk néha bizonytalan, törékeny. Téged is az otthonérzetedről szeretnélek kérdezni: hogyan alakult ez nálad az idők során?
Emlékszem, egyszer egy Párizsban élő lengyel bevándorló azt mondta, hogy évtizedek óta gyakran megkapja ugyanezt a kérdést, és mindig azt válaszolja: az otthon ott van, ahol az irodalom. Szerintem ez nagyon találó. Nekem is sokszor feltették már ezt a kérdést.
Az írói nyelvem finn. Ugyanakkor az ivási szokásaim teljesen észtek. Ha valaki azt mondja, „pálinka”, azonnal igent mondok. A finn nők általában nem isznak erős alkoholt. Ha étteremben vagyunk, és italokat rendelünk, a férjem bort kér, de gyakran mégis hozzá hozzák a töményet. Ilyenkor mindig szólok: „hé, az az enyém!”
Azt is tudom, hogy sok finn túl közvetlennek tartja, ahogy Oroszországról beszélek. A finnek inkább hallgatnak ezekről a dolgokról – legalábbis így volt ez 2022 előtt. A háború sok mindent megváltoztatott, de korábban úgy vélték, hogy az észtek túlságosan nyíltan fogalmaznak Oroszországról. Mióta visszanyerték a függetlenségüket, az észtek gyakorlatilag teljesen eltüntették a régi szovjet nyelvezetet. A finnek viszont ebben valamelyest lemaradtak. Én ebben a tekintetben inkább észt vagyok, és ezt sok finn furcsának találta. Ma már ez másként van, de évtizedekig éles különbség volt abban, hogyan kezeltük az Oroszországgal kapcsolatos politikai kérdéseket.
Hozzá kell tennem, hogy Oroszország mind Finnország, mind Észtország számára a legfontosabb külpolitikai kérdés – nyilvánvaló okokból.
Dedikálás a Sepsibookon – Fotó: Sofi Oksanen hivatalos Facebook-oldala
Értem, amit a közvetlenségről mondasz, mert a múlt hónapban volt szerencsém Észtországba látogatni, és eljutottam Narvába is, ami Oroszországgal határos. Nagyon meglepő volt látni, hogy a balti államok mennyire közvetlenül támogatják Ukrajnát mindenhol. Nálunk sajnos nem jellemző a szolidaritásnak ez a közvetlen módja. Beszéltél a nyelvről, arról, hogy oda kell figyelnünk a közéletben használt nyelvezetre, mert az jelzi előre a jövőt. A nagyon polarizált társadalmakban mit gondolsz, mit tehetünk még civilként vagy állampolgárként azonkívül, hogy odafigyelünk ennek a nyelvezetnek a változásaira?
Demokratikus országokban szavazni lehet. Ez az alap. Ez az, amit minden demokratikus államban megtehetsz, és amit mindenkinek meg is kellene tennie. Ha valaki mégsem szavaz, akkor is van lehetősége hatni – például a médiában vagy a közösségi platformokon keresztül. Tudom, nem mindenki tud mindent elolvasni, vagy nincs rá ideje, de amikor megkérdezik tőlem, hogy „én mit tehetek?”, azt mondom: mindig kattinthatsz a lényeges hírekre. Mert a kattintás is számít. Ezek is szavazatok, csak más formában.
Ne hagyd figyelmen kívül ezeket – a digitális térben is számítanak. Ha van egy tisztességes, megbízható újság, amit ismersz, akkor kattints rá, kövesd, iratkozz fel, lájkold. Ezek egyszerű, de fontos lépések. És ha belegondolsz, az Egyesült Államokban is részben azért van ott Trump, ahol, mert sok helyen eltűntek a helyi újságok. Ezeket a térségeket már névvel is illetik: hírsivatagok. Az emberek ilyenkor kizárólag közösségi médiából tájékozódnak, miközben a helyi ügyekről semmit sem tudnak, az országos hírek meg túl távoliak.
A médiára hatással lehetsz. Ez a minimum. És az az igazság, hogy ha semmit nem teszel, akkor a közönyöd is egy döntés. Az a legrosszabb. És akkor nincs jogod panaszkodni. Egyszerűen: rosszul csináltad.
Ez nagyon hasznos, mert erre a kérdésre gyakran azt a választ kapom, hogy csak beszélgetni kell az emberekkel, ez azonban időnként fárasztó, sőt, sokszor fölösleges is.
Pontosan. Tényleg nem hiszem, hogy számít, ha egy putyinistával elkezdek beszélgetni. Attól tartok, ez nem változtat semmin. Ez a „csak beszélgessünk az emberekkel” megközelítés gyakran nem veszi figyelembe a hosszú távú folyamatok lényegét. Úgy értem, az, hogy léteznek putyinisták, egy hosszú távú folyamat eredménye. Ezért egy beszélgetés, amit ma este vagy holnap megpróbálsz lefolytatni, és amivel kifárasztod magad, nem számít. Ilyen értelemben, azt hiszem, fontos, hogy ne veszítsük el a fókuszt. A fókusz megtartása valójában a legfontosabb dolog, amit tehetünk.
Folytasd az interjút a Transtelexen!
WMN: „Nem találkoztam egy ukrán nővel sem, aki nemet mondott egy orosz katonának. Ők mind halottak”
A nemi erőszak háborúban is bűncselekmény, és erről a mi nagyanyáink, dédanyáink generációja is tömegével szerzett fájdalmas tapasztalatokat. Ugyanaz az orosz hadsereg forgatókönyve ma Ukrajnában, mint volt az 1940-es években Budapest ostromakor? Milyen rendszerszintű tényezők ágyaznak meg a háborús nemi erőszaknak? És hogyan lehet folytatni az életet, sőt, idővel gyógyulni is egy ilyen súlyos traumát követően? Pető Andrea történésszel, Kroó Adrienn klinikai szakpszichológussal, és a témával foglalkozó új könyvén keresztül Sofi Oksanen íróval járja körül a kérdést Milanovich Domi.
