Kedves Látogatónk!
Tájékoztatjuk, hogy a honlapon felhasználói élményének fokozása érdekében sütiket (cookie) alkalmazunk, személyes adatait pedig az Adatkezelési Tájékoztató szerint kezeljük.
A honlap további böngészésével Ön hozzájárul a sütik használatához és személyes adatainak az Adatkezelési Tájékoztató alapján történő kezeléséhez.

Elfogadom és bezárom
Termékek Menü

Penna és Pemzli - Páros interjú a Két Cica Könyvek szerzőjével, Nattán-Angeli Nórával, és illusztrátorával, Pájer Lillával

Spicc és Pipa, Rojt és Bojt, Bajusz és Mamusz – három kötet a Két Cica Könyvek sorozatból. A harmadik kötet megjelenése kapcsán beszélgetünk a szerzővel és az illusztrátorral macskákról és alkotásról.

 

Majoros Nóra: Egy cica, két cica, három cica, haj, de miért éppen két cica? És miért pont cica?

Nattán-Angeli Nóra: Amikor 2017-ben az Aranyvackor mesepályázat kapcsán azon gondolkodtam, hogy milyen mesét is küldjek, akkor az a kép ugrott be, hogy két kóbor cica játszik a háztetőkön. Aztán beugrott a nevük, hogy legyen Rojt és Bojt, és ezzel együtt az első mondat is: „Rojt és Bojt két cica volt.” A pályázat határideje húsvét hétfő éjfél volt, viszont mi húsvét előtt elutaztunk, és előtte már nem tudtam megírni a mesét. Amikor pakoltam a kirándulásra, arra gondoltam, hogy ezt most el kell engednem, nem jött össze. Aztán úgy alakult, hogy olyan jókat túráztunk a gyerekekkel a Herencsény környéki dombokon, hogy közben fejben megírtam a mesét. Majd esténként leírtam, és dolgoztam rajta tovább. Így húsvét hétfő éjszaka tényleg le tudtam adni, és megnyertem vele az Aranyvackor-díjat a legkisebbeknek szóló kategóriában.

 

 

M. N.: Hogyan kerültek a könyvekbe az egerek, a denevérek, a galambok?

Pájer Lilla: Gyerekként mindig szerettem a mesekönyvekben az apró részleteket. Amikor rajzoltam a Két Cica Könyveket, akkor minden oldalnál elgondolkoztam azon, hogy milyen kis szereplő és történés lehetne a rajzon, amit fel lehet fedezni és nem szerepel a szövegben.

 

M. N.: Megszámlálhatatlan macskás könyv van a piacon. Vannak ismeretterjesztő kiadványok, vannak azok, amelyekben a cicák mesehősök (pl. A csizmás kandúr), de a Két Cica Könyvek a harmadik csoportba sorolhatók, amelyben a macskákat körüllengő titokzatosság a mese tárgya. „Megannyi titkos macskavarázs” – kerül szóba a harmadik kötetben. Ez a titok T. S. Eliot vagy Kipling macskáival közös. Nóra, te honnan ismered a macskavarázst?

N-A. N.: Bár annak ellenére, hogy inkább kutyás vagyok, volt macskám is gyerekkoromban, és a nagymamámnál is mindig több macska volt, és számtalan kiscica, nagyon jókat játszottam velük. Mindig is titokzatos, autonóm lényeknek éreztem őket. Nem csoda, hogy annyi zenei és irodalmi mű született róluk.

 

M. N.: Van macskád, vagy emlékezetes macskás történeted?

N-A. N: Általános iskolában az egyik tesiórát az iskolához közeli ligetben töltöttük, és az osztálytársaimmal találtunk egy kóbor kismacskát. Játszottunk vele, és arra jutottunk, hogy valakinek haza kellene vinnie, olyan szívszorítóan nyávogott. Én vállaltam végül, de mivel utána még volt egy földrajzóránk is, a macska egész óra alatt a tornazsákomból nézett kifelé. Egyébként igazán együttműködő volt, végig nyugodtan, csendben várakozott. A földrajztanárom még így is észrevette, de szerencsére annyira jó fej volt – innen is köszönöm Gyula bácsinak –, hogy nem szólt érte, csak azt kérdezte, hogy mi a tervem a macskával. A szüleim az első pillanatban azért nem voltak ennyire megértőek, de estig ők is megenyhültek, és maradhatott a macska, aki aztán a kutya mellett szintén a család kedvence lett, és igen szép macskakort megélt. A legszebb az volt, hogy a kutyánkkal a kezdeti, klasszikus kutya-macska harc után életre szóló barátságot kötöttek.

 

M. N.: Megkerülhető egy illusztrátor számára a macska, a mackó, az unikornis?

P. L.: Szeretek állatokat rajzolni, úgyhogy én nem próbálom ezeket megkerülni. De ha valaki más stílusban, témakörökben rajzol, akkor lehet, hogy nem találkozik velük a papíron!

 

 

M. N.: Azt írod a weboldaladon, hogy olyan világokat szeretnél teremteni, amelyekben a néző szívesen elidőzik. Te milyen képi világban érzed otthon magad?

P. L.: Amiben sok növény van, és szép fény!

 

M. N.: A szöveg meghatározó karaktere a tágasság és a csapongás. Nincsenek szigorú keretek, a történések lazán kapcsolódnak. Eközben novellákat is írsz, amelyekben nagyon fegyelmezetten vezeted a történetet. Az a benyomásom, hogy a hiány és az azzal való egyensúlyozás fontos az írásaidban. Jól érzem?

N-A. N: Igen, nagyon jól, bár ezt még én sem fogalmaztam meg ilyen pontosan. Vannak meghatározó veszteségélményeim, és ezek, illetve az ezekkel való megküzdés vagy egyensúlyozás, ahogy találóan írtad, ha nem is tudatosan, de jelen vannak az írásaimban. Valószínűleg erősen rezonálnak bennem az ilyen történetek. Általában úgy írok, hogy van valóságmagva a történetnek, valami, ami hatott rám. Persze az csak az ugródeszka, és tetszés szerint elrugaszkodom tőle. De van olyan novellám, ami minden elemében igaz, és csak azzal történt meg, hogy a szerkesztő, akinek elküldtem, azt mondta, ez túl sok, húzzak ki valamit, mert nem hihető.

 

M. N.: Az illusztráció a Két Cica Könyvekben kiterjeszti a mese valóságát, új szereplőket, epizódokat csempész bele. Hogyan viszonyulsz a szöveghez, hogy teremtődik meg benned ez a tágabb, mégis koherens értelmezés?

P. L.: A szöveg alapján elképzelem a világot, amiben élnek a szereplők. Aztán sok vázlatot készítek, és közben jut eszembe, hogy még milyen mellékszereplők lehetnének, akikkel valamilyen módon kapcsolatba kerülnek.

 

M. N.: A szöveg hiányainak kitöltésében partnerré tud válni az olvasó? Hogyan reagálnak erre a felnőttek, és hogyan a gyerekek?

N-A. N.: Erről nem tudok általánosságban beszélni, és lehet, hogy nem is engem kell kérdezni. A felnőttektől talán figyelmes olvasást kívánnak a novelláim, hogy tudják követni a sokszor ugráló, több idősíkot egybejátszó gondolatmenetet. A gyerekekről még ennyit sem tudok mondani, csak azt, hogy az enyéim még mindig játsszák azt az autóban, utazás közben, hogy nézik a rojtos, bojtos felhőket, és keresik benne a cicákat. A felolvasásokon egyébként jól reagáltak a gyerekek a mesékre, de az sok mindenen múlik. A Margó Fesztiválon Valcz Péter színész olvasta fel a Spicc és Pipát, ő teljesen elvarázsolta a gyerekeket, de abban legalább annyira benne volt az ő személyisége, mint a mese.

 

M. N.: Lilla, te hagyományos technikával dolgozol, az illusztráció éppen olyan légies és könnyed, mint a szöveg. Ezt a líraiságot digitális technikával nehéz lenne megteremteni. Hogyan működik a macskavarázs egy ennyire digitális világban?

P. L.: Köszönöm! Én szeretem az akvarell és a ceruzák játékosságát, esetlegességét, hogy mindig van valami meglepetés abban, hogy milyen lesz egy kép. Ugyanakkor a befejező simításokat mindig digitálisan csinálom, így könnyen tudok javítani, ha valami nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna!

Egy illusztráció varázslatos hangulata szerintem a rajzoló belső világából jön, és bármilyen technikán keresztül, legyen az digitális vagy kétkezi, meg tud mutatkozni.

 

 

M. N.: Neked van valamilyen emlékezetes macskás történeted, vagy kedves emléked?

P. L.: Sajnos viszonylag kevés macskás kapcsolódásom van, mert allergiás vagyok a macskaszőrre. De nézni nagyon szeretem a kecsességüket, játékosságukat, és vágyok arra, hogy bárcsak megölelgethetnék egyet!

 

M. N.: Elárulod-e a macskatitkot: hogyan folytatódik a sorozat?

N-A. N.: Az utolsó, negyedik rész két ugribugri kismacskáról szól, Spuri és Muri címmel, akik, mint a gyerekek, mindent ki akarnak próbálni, keresik a határaikat, aztán néha maguk is megijednek egy-egy csibészségüktől. Ilyenkor a legjobb, hogy haza lehet szaladni a mamához.

 

M. N.: Hajjaj, reméljük, Spuri és Muri nem okoznak majd helyreállíthatatlan károkat Lilla asztalán, amíg rajzolja őket! Amíg ez kiderül, addig vakargathatjuk Spicc, Pipa, Rojt, Bojt, Bajusz és Mamusz selymes kobakját. Köszönjük szépen nektek, hogy megalkottátok nekünk őket, és köszönjük a dorombolós beszélgetést!

Tartalomhoz tartozó címkék: Blog