Egyre csak nő a mérkőzések száma a nemzetközi labdarúgásban – új versenysorozatok indulnak, a régieknek pedig rendre bővítik a mezőnyét –, ami értelemszerűen azzal jár, hogy tizenegyespárbajból is egyre többet látunk. (A szétlövés elkerülésében ráadásul 2021 óta az idegenben szerzett több gól szabálya sem segít, mivel az európai szövetség ekkor végre eltörölte a már évtizedekkel korábban is elavultnak számító regulát.) A kiélezett kupapárharcoknak egy olyan eleme válik minden korábbinál hangsúlyosabbá, amiről még a sportág legsikeresebb és legelismertebb szaktekintélyeinek egy (jelentős) része (mint Carlo Ancelotti vagy Didier Deschamps) is úgy vélekedik, hogy szakmailag értelmezhetetlen, inkább csak lottóhúzáshoz vagy orosz ruletthez hasonlítható. A tizenegyesrúgásokat lehetetlen gyakorolni, mondják, hiszen az a stressz, ami éles helyzetben éri a játékosokat, edzéseken nem modellezhető. A cikk eredetileg a Nemzeti Sport Online felületén jelent meg 2025. július 9-én.

Geir Jordet norvég sportpszichológusnak egy egész kötetet kitevő érve (mögötte évtizedek kutatómunkája) van arra, hogy ez mekkora tévedés. Először is, szerinte a kisebb mennyiségben adagolt stressz (amit megteremteni edzéskörülmények között egyáltalán nem megoldhatatlan feladat) ellenállóbbá teszi a futballistát a jelentős stressz­helyzetben – valahogy úgy, ahogy a védőoltás kis mennyiségű kórokozó bejuttatásával készíti fel az immunrendszert a későbbi „éles” támadásra. Másodszor: félreértés ne essék, a tizenegyesrúgás is csapatmunka (s mint ilyen, fejleszthető), akár a szétlövésről, akár a mérkőzés közben elvégzett büntetőről van szó. Gondoljunk bele, mennyi érzelmi-mentális támogatást tudnak adni a csapattársak a lövő játékosnak (ahogy a kapusnak is), még azt követően is, hogy megtörtént a baj (értsd: a tizenegyes kimaradt): a hibázó futballista hosszú, magányos sétája végén visszatér a kezdőkörbe övéihez, akik azonnal „visszafogadják” maguk közé. A progresszivitásra kicsit is adó edző sem teheti meg, hogy széttárja a karját, mondván, a tizenegyespárbajban ő már tehetetlen, hiszen ki öntsön lelket a játékosokba, ha nem az, akire ők – jó esetben – a leginkább felnéznek, s az is világos, hogy a rúgó játékosokat neki kell kijelölnie, nem szabad további terhet raknia az eleve stresszhelyzetben lévő labdarúgók vállára azzal, hogy nekik „szervezi ki” a döntés felelősségét. Nem mindenkinek egyértelmű ez, efféle pedagógiai-pszichológiai defektusai még egy olyan, szakmailag kikezdhetetlen edzőnek is vannak, mint a Paris Saint-Germainnel idén triplázó Luis Enrique. (Lásd a Spanyolország és Marokkó közötti tizenegyespárbajt a 2022-es vb-n.)

A „szakmát” persze Jordet sem kerüli meg: górcső alá veszi a kapusok viselkedését (élen a rúgók fejébe mesterien belemászó argentin fenegyerekkel, Emiliano Martínezzel), elemez számtalan, ma már legendás szétlövést és vizsgálja a tizenegyesek elvégzésének minden módját – a játékosok technikáját, testbeszédét, várakozási idejét. Kategorizálja is a rúgókat aszerint, hogyan hat rájuk a kapus mozgása: akikre sehogy (azaz akik előre eldöntik, hova lövik a tizenegyest), azok a kapusfüggetlen rúgók, közülük Harry Kane mellett nagy örömünkre (de a legkevésbé sem meglepetésünkre) Szoboszlai Dominikot emeli ki a szerző, a kapus mozgását monitorozó, tehát kapusfüggő rúgók legkiválóbbjaiként pedig Jorginhót, Robert Lewandowskit, valamint honfitársát, Erling Haalandot említi. (Haaland és Szoboszlai egykori salzburgi duója egyébként a csapattársak közötti „egyszer adok, egyszer kapok” viszony illusztrációjaként is feltűnik.)

A kötet nem akar a sikeres tizenegyesrúgások kézikönyve lenni, de amellett nagyon is elkötelezett, hogy a sporttudomány a pszichológiát is az őt megillető helyen kezelje. Jordet emlékeztet, hogy a futballban lezajlott már a taktikai, a fizikai és az adatelemzői forradalom is, a pszichológiai azonban még várat magára – holott azt a könyv előszavát jegyző Arsene Wenger már tizenöt éve beharangozta.

Sokáig azonban már nem biztos, hogy halogatható, hiszen a sohasem látott meccsdömping közepette túl sok pénz forog kockán ahhoz, hogy a csapatok negligálják az egyre jobban elszaporodó tizenegyespárbajok megnyerésének lehetséges kulcsát, a lélektant.

BELEOLVASÓ

Képzeld el a következő helyzetet! Huszonhárom éves vagy. Egyetlen esélyt kaptál arra, hogy bizonyíts. Egyetlen lövés, amelyet az egész világ árgus szemmel figyel. Ha sikerrel jársz, mindössze annyit teljesí­ tettél, amennyit mindenki amúgy is várt tőled. Esetleg kapsz néhány elismerő biccentést, de nagyjából ennyi. Ha viszont kudarcot vallasz, milliók álmait töröd össze, beleértve a csapattársaidat, a családodat és a barátaidat.

Amikor legutóbb ugyanebben a helyzetben voltál, elpuskáztad. A következmények pusztítóak voltak, idővel azonban az emberek megbocsátottak. Ha viszont megint hibázol, senki sem lesz még egy­szer ilyen elnéző. Ettől kezdve mindenkinek csak ez fog az eszébe jut­ni rólad. A neved örökre egybefonódik a végzetes kudarc pillanatával. Ha mindez nem lenne elég, még rendkívül kimerült is vagy. Éppen most nyomtál le kétórányi intenzív fizikai munkát, mindezt ráadá­sul egy olyan hónap végén, amikor egyébként sem csináltál semmi egyebet azon kívül, hogy mindent igyekeztél megtenni a csapatodért. Amikor nekikészülődsz a lövéshez, az egyik ellenfeled áll veled szem­ben. Kaján mosoly ül a képén. Odavet valami bunkóságot, tesz néhány zavaró gesztust, mindezt persze csak azért, hogy felbosszantson, hogy felpiszkálja a legrosszabb félelmeidet, és kizökkentsen az egyensúlyodból. És még valami: erre a helyzetre sem téged, sem a csapatodat nem készítették fel. Mindenféle gyakorlás nélkül kell eredményesnek len­ned. Hogy miért? Mert a főnököd úgy véli, hogy az ilyesmire egyéb­ként sem lehet felkészülni.

Rettegés. Szorongás. Félelem. Üdv a tizenegyesek világában.

A fotóra kattintva visszanézheted a tizenegyespárbajt. / Forrás: Youtube, FiFa

Amikor 2022. december 18­-án Kylian Mbappé a kezdőkörből a ti­zenegyesponthoz sétált, pontosan ezzel kellett szembenéznie. A mér­kőzés a Franciaország és Argentína közti világbajnoki döntő. Egyáltalán nem túlzás azt mondani, hogy abban a pillanatban az egész világ az ő mozdulatait figyelte. Másfél milliárd ember ült a tévé­képernyők előtt. Csak Franciaországban országos rekordot jelentő 29 millió szurkoló nézte a mérkőzést.

Mbappénak az argentin hálóőrrel, Emi Martínezzel kellett szembe­néznie, aki már korábban is híres volt arról, hogy remekül ért a szöve­geléshez és a büntetőt végrehajtó játékosok megzavarásához. A fran­cia csapat aggasztó mértékben felkészületlennek tűnt, ugyanis az edzőjük többször is nyilvánosan kijelentette, nem hisz abban, hogy sok értelme volna gyakorolni a tizenegyeseket.

Mbappé utoljára a 2020­-as Európa­ bajnokságon vett részt tizen­egyespárbajban, ahol a legjobb tizenhat között Svájccal kerültek össze. Az összes svájci játékos betalált, és Mbappé csapattársai szintén eredményesek voltak – egyedül ő hibázott. A következmények meglehe­tősen fájdalmasnak bizonyultak. Rengetegen őt hibáztatták a csapat kieséséért. A szurkolók kétségbe vonták az elkötelezettségét. Kijelen­ tették, hogy önző, csakis a saját, egyéni sikerei érdeklik, és megbukott csapatjátékosként. Azt mondták, nem is érdekelte igazán a mérkőzés és a csapat sikere. A történtek után rasszista támadások érték. Egy idő után személyesen is találkozott a francia futballszövetség elnökével, hogy a válogatottságtól való esetleges visszavonulásának kérdéséről beszélgessenek. Mbappé végül nem vonult vissza, ugyanakkor a ki­ hagyott büntető következményei így is fájdalmasak voltak.

Egy évvel később visszatért a tizenegyespontra, ezúttal ráadásul még nagyobb volt a tét: a világbajnoki trófea. Mbappé volt a francia csa­pat legnagyobb sztárja, és mindenki arra számított, hogy hozni fogja a kötelezőt. Még egy hiba, és minden elveszett.

Mindig is lenyűgöztek a tizenegyesek. Pontosabban: mindig is le­ nyűgöztek a kihagyott tizenegyesek. Van valami megkapó egy olyan feladatban, amelyről mindenki joggal gondolja, hogy képesnek kell lennünk az elvégzésére, és amit mégis elég sokszor elhibázunk, hogy aztán ez a hiba ráadásul ne csak bennünket, de az összes társunkat is ugyanolyan kellemetlenül érintse.

Ez a lehetőség mindig is rendkívül félelmetesnek tűnt a számomra. Habár tizenévesként tűrhető játékos­ nak számítottam, jól ment a gólszerzés, és sokszor a csapatkapitányi karszalagot is magamra ölthettem, mindig féltem a tizenegyesektől. Sosem jelentkeztem volna önként, hogy elvégezzek egy büntetőt. Volt azonban két alkalom, amikor nem térhettem ki a feladat elől.

Az első esetre tizenöt éves koromban került sor, amikor próbamecs­ csen szerepeltem az oslói regionális csapatnál. Akkor már évek óta álmodoztam arról, hogy egyszer majd profiként is itt játszhatok. Mi­ vel korábban egyszer már elhasaltam a próbafolyamaton, így aztán idegesebb voltam, mint korábban valaha.

Az idegesség azonban nem nagyon látszott rajtam – vagy legalábbis eleinte nem látszott. Életem meccsét játszottam. Cseleztem, passzol­tam, minden összejött. Még egy csinos gólt is szereztem.

Aztán a csapatom tizenegyeshez jutott.

Ahogy szoktam, odébb sétáltam. A többiek majd megoldják. Csak­ hogy az edzőnek más elképzelései voltak. – Geir Jordet végzi el!

Eddig a pillanatig azt sem tudtam, hogy az edző tudja a nevemet, úgyhogy akár örülhettem is volna. Másfelől… Még hogy én végezzem el a büntetőt? Éppen ezen a meccsen? Azonnal úrrá lett rajtam a félelem. Mindenesetre nem volt választásom, úgyhogy megfogtam a lab­dát, és odamentem a tizenegyesponthoz.

Annyira remegett a kezem, hogy alig tudtam letenni a labdát a he­ lyére. Elhátráltam, és nem igazán volt fogalmam arról, hogy mit is kellene csinálnom. Arra azért képes voltam, hogy célozzak. Még ma is világosan él bennem az emlék – a jobb alsóba céloztam. Amilyen gyorsan csak tudtam, nekifutottam, majd lőttem. A labda lassan becsorgott a hálóba.

Megkönnyebbülés. Gólt szereztem. A csapattársaim örültek, az edző elégedettnek tűnt. Csakhogy volt egy kis bökkenő, amiről egye­ dül nekem volt tudomásom. A labda a bal alsóba érkezett – éppen az ellenkező oldalra ahhoz képest, ahová terveztem. Tiszta mázli.

Sikerült bekerülnöm a csapatba. A büntetőről viszont hallgattam; hogy őszinte legyek, egészen mostanáig senkinek sem beszéltem róla. A második büntetőmre egy tizenegyespárbaj során került sor. Tizen­hét éves voltam, és a világ akkori legnagyobb ifjúsági tornáján, a Nor­vég Kupán vettem részt. Erős U19­-es csapatunk volt, számos olyan játékossal, aki akkor már rendszeresen szerepelt az ifjúsági váloga­tottban. Mindannyian úgy éreztük, hogy akár a végső győzelemre is esélyesek lehetünk. Viszonylag könnyen eljutottunk az egyenes kiesé­ ses szakaszba, és az önbizalmunk az egekben járt. A legjobb tizenhat között aztán az első meccsünk döntetlen lett, vagyis következhetett a hosszabbítás, ami után jött a tizenegyespárbaj.

Kihagytam, és kiestünk.

Sovány vigaszt jelentett, hogy egy másik srác is kihagyta a csapa­ tunkból, aki ráadásul idősebb és érettebb volt, úgyhogy talán még több felelősséget érzett a történtekért. Ezzel együtt az egész nyaramra rányomta a bélyegét, hogy én tettem tönkre a csapattársaim és a bará­ taim álmait. Ugyanis pontosan ilyen érzés kihagyni a tizenegyesedet. Ezután soha többé nem vállaltam büntetőt. 

A tizenegyesek iránti érdeklődésem viszont nem kopott meg. Épp ellenkezőleg, egyre inkább lenyűgöztek a tizenegyespárbajok sajátos­ságai és a bennük testet öltő, rendkívüli intenzitású dráma. A portu­gáliai Európa­bajnokságra 2004 nyarán került sor, nem sokkal azután, hogy doktori fokozatot szereztem a futballpszichológia témájában írt dolgozatommal, és éppen arra vártam, hogy megkezdjem az első egyetemi munkámat. A többség számára a 2004­-es torna arról ma­ radt emlékezetes, hogy egy igazi esélytelen ért a csúcsra: Görögország a döntőben 1:0-­ra legyőzte a házigazdákat. Számomra ez a torna jelentette a tizenegyespárbajok pszichológiájával kapcsolatos kutatá­ saim kezdetét.

A 2004­-es Európa ­bajnokság negyeddöntőiben ugyanis két drámai párbajra is sor került. Először Portugália győzte le az angolokat 6:5­-re, majd két nappal később Hollandia jutott túl Svédországon 5:4-­gyel. Mindenki David Beckhamről beszélt, hiszen akkoriban ő számított az egyik legnagyobb sztárnak. A portugálok ellen ő végezte el az an­golok első tizenegyesét. A portugál kapus, Ricardo, odasétált a tizen­egyesponthoz, hogy még a lövés előtt lekezeljen vele; közben persze mindenfélével provokálta és összevissza szövegelt. Pár másodperccel később Beckham ellőtte a labdát, amely vagy két méterrel a léc fölött szállt el – igazán megdöbbentő hiba volt. Élőben néztem a meccset, és alig hittem el, amit láttam. Csakhogy hasonlót sokszor láthattunk már korábban. A tizenegyespárbajokban a szupersztárok még a többieknél is nehezebb helyzetben vannak, ugyanis rájuk nehezedik a legnagyobb nyomás. Az ilyen helyzetekben a rendkívüli játékosok egyetlen pilla­nat alatt meglepően középszerűvé tudnak változni.