Gilgul – Weisz búcsúja a magyar irodalomtól

Anyám halálát követően a szekrény aljába elrejtett ridikülben, elfelejtett kincsei között megtaláltam egy ismeretlen fiatalember néhány megsárgult fotóját. A fényképeken húszas éveiben jár. Jóvágású, intelligens és főként magabiztos arc. Sportzakóban áll, fényképezőgép lóg a nyakában. A fényképek hátoldalán anyám által ceruzával kisatírozással olvashatatlanná tett, ujjvégeimmel kitapintott írása arról, hogy soha sem felejti el. Ennyi. Semmi több, amit róluk, kettőjükről tudok.

Meg egy név: Weisz György.

Találtam egy képeslapot is, amit 1943. október 26-án írt Kárpátaljáról, a haza fegyvertelen szolgálatában Turjaremetéről, Ngs. Stern Lilly úrlánynak. Az anyám húszéves múlt, amikor a levelezőlap megérkezett hozzá Budapestre, melyben a feladó arról biztosítja, mennyire szereti.

A családi fotóalbumban egy esküvői kép. Az anyám legfiatalabb nővére mond igent. Fél évvel a Turjaremetéről küldött képeslap feladása előtt. A sárgult fotókkal beazonosítható: apám mögött Weisz György áll. Egy fejjel magaslik fölé. Apám puha nyúlszőr kalapja felett a széles karimájú fekete művészkalap elnyomja a lentebbit. Mellette az anyám. Apám mellett az ő szerelme, anyám barátnője. Ők négyen együtt, az örökkévalóságnak ajánlva. Két év múlva sem Weisz György, sem apám szerelme, sem anyám legfiatalabb nővére nem él. Csak az apám, meg az anyám. Apámnak nincs barátnője, anyámnak minden arra járó a barátja. Van, aki nem akar pótolni, és van, aki mindent megtesz azért, hogy pótlékra leljen.

Keresem őket. Weisz Györgyöt. Akár az apám is lehetne, ha már ő adta a nevét nekem. Nem is adta, az anyám közvetítette. Magához vette, őrizte, aztán amikor eljött az ideje, továbbadta nekem. Mintha jussom lett volna rá.

Keresem Weisz Györgyöt és főleg az anyámat. Már késő. Csak én kerekíthetek történetet köréjük.

Ha már elfogadtam a nevem.

IDE KATTINTVA BELELAPOZHAT A KÖNYVBE!