Kedves Látogatónk! Tájékoztatjuk, hogy a honlapon felhasználói élményének fokozása érdekében sütiket (cookie) alkalmazunk, személyes adatait pedig az Adatkezelési Tájékoztató szerint kezeljük. A honlap további böngészésével Ön hozzájárul a sütik használatához és személyes adatainak az Adatkezelési Tájékoztató alapján történő kezeléséhez.

Termékek Menü

Takeshi Kitano: Fiú - kritika

 Mikor kezembe vettem a regényt, azonnal felkeltette az érdeklődésemet, egyrészt a japán szerző miatt, másrészt pedig ilyen kicsi és vékony kötetet a meséskönyv-korszakom óta nem láttam. Furcsálltam is rendesen, nem tudtam elképzelni, hogy lehet végigvezetni egy teljes történetet ilyen röviden úgy, hogy még élvezhető is legyen. Aztán elkezdtem olvasni…

 Nos, nem tagadom eléggé megdöbbentem. Először is ez nem is egy regény, hanem egy novelláskötet három különleges történettel, amikhez foghatót eddig még nem olvastam. Másodszor az írója valójában egy filmrendező, aki habár a saját hazájában, Japánban nem annyira elismert, nálunk sokan kedvelik. Miután ezekre számomra is fény derült, csak még kíváncsibb lettem.

 Az első novella középpontjában egy iskolai sportnap áll az egyik résztvevő fiú szemszögéből. A fiú, Mamoru sok mindenbe beavat bennünket, így mind a részesei lehetünk az eseményeknek: mesél nekünk a futóverseny csúcstartójáról, Tökfejről, aki habár tanulásban nem igazán teszi oda magát, ezeken a napokon ő a bajnok; a bátyjáról, aki minden évben előre retteg a versenyzéstől, mert akárhogy igyekszik, csak utolsóként ér be; a barátairól, akikkel közösen futja a váltót; az évfolyamukban tartó állandó versengésről és a csodacsokiról, aminek köszönhetően bárki könnyen megnyerhet bármilyen versenyt. Szép keretet ad a történetnek, hogy Mamoru és bátyja egy húsz évvel későbbi találkozás alkalmával visszaemlékeznek erre a bizonyos sportnapra, tehát gyakorlatilag olvasás közben a jelenből a múltba, majd a múltból a jelenbe érkezünk. Nem akarom elrontani a csattantót,ezért nem is mondok többet, inkább olvassátok el!

 A második történet egy testvérpárról szól, akik édesanyjukkal apjuk halála után Tokióból Oszakába költöznek. Mindketten a csillagászat szerelmesei, estéként sokszor mennek fel a közeli hegyre, hogy együtt tanulmányozzák az éjszakai égboltot. Az édesapjukkal is sokszor csinálták ezt, úgyhogy azzal, hogy folytatják ezt a régi szokást, csak még élénkebben él bennük az emléke. Sajnos azonban iskolatársaik eléggé kinézik őket a csillagok iránti szenvedélyükért, illetve amiatt is, hogy Tokióból jöttek. Csak egymásra számíthatnak, hiába a sok próbálkozás, nem sikerül új barátokat találniuk. Az csak hab a tortán, hogy édesanyjuk valószínűleg talált magának valakit, és ezt a tényt a fiúk képtelenek elfogadni.

 Elérkeztük az utolsó novellához, ami szintén egy kamasz fiú szemszögéből írja le az eseményeket. Ichiro egy történelmi tanulmányútra megy Kiotóba. Miközben a városban bolyong, találkozik egy lánnyal, aki azonnal megtetszik neki. Jun (a lány) viszont elég nagy bajba sodorja: Ichironak egyik pillanatról a másikra szinte semmi pénze nem marad. Kétségbeesetten próbál valami megoldást találni igen csak szorult helyzetére, amikor ismét feltűnik Jun, hogy jóvátegye a kárt, amit a fiúnak okozott. A következő néhány napot együtt töltik, Ichiro megmutatja a lánynak a sok érdekességet, amit „turistaként” Kiotóról tud és közben egyre jobban megismerik egymást . Mire a fiú hazaindul, mindketten egy kicsit más emberek lesznek.

 Úgy gondoltam erre a könyvre, hogy mivel ennyire rövid, nagyon hamar végzek majd vele. Hát tévedtem. Mindegyik novella után sokat gondolkodtam a leírtakon, meg kellett emésztenem egy kicsit, amit olvastam, ezért nem is végeztem vele olyan gyorsan. Érdekes volt, tetszett is, viszont nekem egy olvasásra elég volt. Kitano azonban nagyon is kíváncsivá tett, úgyhogy amint tehetem, megnézem az egyik filmjét. A kritikák agyon dicsérik őket, úgyhogy nem lehetnek rosszak!